„Nem szeretnék megszakadni a család és a munka között” – Hátrébb lépni a család érdekében

Évek óta éreztem, hogy valami nem stimmel, változtatni kellene. Nem lehet, hogy nem szól másról az életem, mint hogy próbálok kisebb-nagyobb sikerrel lavírozni a munka és a család között, és mindig oda teszem magam jobban, ahova épp szükséges, de bármelyikkel foglalkozom többet, lelkiismeret-furdalás gyötör. Nem láttam kiutat a mókuskerékből, ezért mindig csak arra koncentráltam, hogy az előttem álló nap teendőit megoldjam, a lehető legjobban szervezzem össze a család életét és a munkát.

Mindenre igen

Sosem vágytam karrierre, mindig is előrébb valónak tartottam azt, hogy családom, gyermekeim legyenek, mint hogy bármit elérjek a szakmámban, vagy eljussak valahova a ranglétrán.

Azonban abban is mindig biztos voltam, hogy édesanyámmal ellentétben, aki több mint tíz évig otthon volt velünk, én már akkor szeretnék visszatérni a munka világába, amikor még kicsik a gyerekek, mert úgy éreztem, szükségem van erre ahhoz, hogy kiegyensúlyozott édesanya legyek. Ezzel a gondolattal mentem vissza dolgozni, amikor a lányom két és fél éves volt.

Rövid időn belül egy újonnan induló közéleti magazin szerkesztésével is megbíztak. Másfél évvel később, amikor született a kisfiam, magától értetődőnek tartottam, hogy tovább csinálom. Úgy terveztem, hogy az aktuális számot még szülés előtt lezárom, hogy átadhassam magam ismét az anyai örömöknek, de nem sikerült, a gondolataim már máshol jártak. A kisfiam is előbb érkezett, mint vártuk, így az első hetek – az ismerkedésen túl – cikkírásról és korrektúrázásról is szóltak. Napközben, amikor a lányom óvodában volt, két szoptatás között dolgoztam.

Amikor sírt a kisfiam és karban akart lenni, előfordult, hogy egy ujjal gépeltem.

Aztán este, amikor már mindenki aludt, folytattam… Egészen a következő szoptatásig. Éreztem, hogy túlvállaltam magam, talán jobb lett volna visszamondani, de már késő volt, nem tehettem meg. Megcsináltam a lapot, szülés után két héttel elment a nyomdába. A következő szám készítésekor már volt bébiszitterem heti egy napon. Próbáltam mindent abba sűríteni, interjúk készítését, megbeszéléseket és egyéb intéznivalókat. Percre pontosan ki volt számolva az időm, ugyanis háromóránként hazajártam szoptatni. Az írást, szerkesztést az alvásidőre, illetve az esti fektetés utánra hagytam. Aztán, ahogyan nőtt a fiam, a heti egy napból kettő lett, majd kétévesen elment bölcsődébe, én meg visszatértem teljes állásba dolgozni. Rá fél évre újabb feladatra kértek fel a magazin szerkesztése mellett, és én igent mondtam a vezetői pozícióra, holott sohasem vágytam rá. Közben külsős munkák is megtaláltak, amelyekre szintén igent mondtam.

A dilemma

Az elmúlt években próbáltam mindenhol megfelelni, lelkiismeretesen elvégezni a rám bízott feladatokat. Igyekeztem a gyerekeimnek is a legjobbat nyújtani és rendelkezésre állni, amikor csak szükségük volt rám. Főnökeim is mindenfajta segítséget megadtak, ha mennem kellett, mehettem. Ennek ellenére többször előfordult, hogy utolsó volt a fiam az óvodában. Bár őt sosem érintette annyira rosszul, mint engem. Élvezte, hogy olykor négy óvó néni csak vele foglalkozik. A lányom is szívesen trécselt az iskolában a takarító nénivel, amikor időnként csak ketten maradtak. A délutánt igyekeztem teljesen velük tölteni, de este már sokszor hajtottam őket, hogy menjenek aludni, mert rám még többórás munka vár. A szervezetem nem egyszer jelzett, hogy visszább kellene lépni, nem lehet, hogy egész nap rohanok, majd este folytatom a munkát, és csak 5-6 órákat alszom.

Kép

Kép: Unsplash / Vitolda Klein

Kétszer mentő vitt el, először szívinfarktus-, másodszor tüdőembólia-gyanúval, de szerencsére vaklárma volt mindkettő.

Az orvosok diagnózisa mindig ugyanaz volt: kimerültség, amelyre azt javasolták, vegyek vissza a tempóból, pihenjek többet. – „Könnyű ezt mondani!” – gondoltam magamban. „Mégis hogyan? Melyik munkára, feladatra mondjak, illetve mondhatok nemet? Kinek okozzak csalódást, vagy hagyjak ott mindent? Ha másoknak megy egyszerre a több fronton helytállás, akkor nekem is mennie kell. Majd megoldom valahogy, nem adhatom fel” – így biztattam magam, közben legbelül éreztem, hogy nem bírom tovább, és muszáj lépnem valamit elsősorban a család miatt, de magam miatt is. 

Jó egy évig érlelgettem magamban a döntést, hogy otthagyom a munkahelyem, és hátrébb lépek a család érdekében. Először határidőket tűztem ki magam elé: eddig, majd addig csinálom még. Valahol kudarcként éltem meg, hogy nekem ez nem megy így tovább, sőt lelkiismeret-furdalás is gyötört, hogy feladom. Félelmeim is voltak bőven: féltem nemcsak kimondani, hanem megmondani is. Féltem, hogy csalódást és nehézséget okozok. Féltem otthagyni a biztos, jó munkahelyet, a kollégákat, a főnökeimet, akiket szeretek. Féltem a jövőtől: „Lesznek-e munkáim? Kellek-e másnak? Elfelejtenek-e? Fogok-e annyit keresni, mint korábban? Nem bánom-e meg a döntésem? Leszek-e még valaki?” Annak ellenére, hogy nem vágytam vezetői pozícióra, nehezen engedtem el, pedig tudom, nem attól vagyok valaki, amilyen hangzatos titulus szerepel a névjegykártyámon.

A döntés

Végül meghoztam a nagy döntést: szabadúszó leszek, és csak annyit vállalok, amennyi belefér abba az időbe, amíg a gyerekeim óvodában, iskolában vannak, a többit a Jóistenre bízom.

A megmondás mégis nehezen ment, de ahogy kimondtam a főnökeimnek, megkönnyebbültem. Nem marasztaltak, megértették a döntésemet, sajnálták, de elfogadták.

Néhány hete tart még csak az új életem, most tudom először kívülről szemlélni az elmúlt évek ámokfutását: hogyan is kerültem ebbe a helyzetbe, miért nem tudtam belőle kilépni. Mert nem tudtam nemet mondani, és mindenkinek meg akartam felelni. Még szerencse, hogy a gyerekeim ebben nem sérültek, és nagyon klassz, alkalmazkodó kisemberek lettek. Ők már első pillanattól kezdve örültek az új helyzetnek, meg is jegyezték: „Milyen jó, hogy nem rohanunk mindig, és sokkal nyugodtabb vagy!”. Most nagyon résen kell lennem, hogy a megszerzett szabadságomat megtartsam, és a hirtelen felszabadult időmet ne újabb munkákra, hanem a családomra és magamra fordítsam. Már el is kezdtem gyakorolni a nemet mondást: két új munkalehetőséget is visszautasítottam. Még a maximalizmusomat kell elengednem, be kell érnem a „jóllal” is, nem kell mindent a legjobban csinálni.