„Hogy vagyunk, mama?” – avagy több tiszteletet az időseknek!
Talán könnyebb azokon a nyelveken illően megszólítani egy idős embert, ahol a vezetéknév mellett nem válik modorossá a megszólításra utaló szó. A Mrs. Taylor, a Frau Schneider, a Signora Sarto soha nem fog sután hangozni. De magyarul nem mondhatjuk egy idősebb nőnek azt, hogy Szabó asszony, legfeljebb Szabóné, Szabó néni vagy egész egyszerűen asszonyom. Ám az általános mégis inkább az, hogy anyanyelvünkön egy bizonyos kor fölött mindenkit mamának vagy papának, jobb esetben néninek vagy bácsinak szólítanak a fiatalabbak.
Mindez már régóta zavar. Legutóbb akkor szembesültem e jelenséggel, amikor idős, a nyolcvanadik életévét már jócskán betöltött édesanyámat kísértem az orvoshoz. A rendelőben – bár anyám összes adata a doktornő és az asszisztensnő kezében és számítógépében volt, vagyis tudták a férjezett és a leánykori nevét is, mégis – végig következetesen mamának szólították. „És a mama milyen gyógyszereket szed?” „A mamának korábban is volt ilyen panasza?” „A mama mióta hord szemüveget?” És ez így ment végig. Félig nekem címezték a kérdést, pedig az első, bemutatkozó mondatnál elmondtam, hogy a beteg lánya vagyok, anyám a szellemi képességei teljes birtokában van, vagyis attól, hogy idős, tud válaszolni a kérdésekre. Az egészségügyi dolgozók hangjában egyébként nem éreztem bántó szándékot, mégsem tudnám azt mondani, hogy udvarias formula volna a mamázás és a papázás.
Természetesen van ennek a megszólításnak kevésbé tisztelettudó hangnemben előadott változata is.
Kedves ismerősöm mesélte, hogy az ő édesanyját, aki alig töltötte be a hetvenet, és egyáltalán nem néz ki idős néninek, a zebránál mamázta le egy autós, így szólva ki az ablakon: „Na, induljon már, mama!” Az ismerősöm édesanyja még körbe is nézett, vajon ki a címzettje ennek a felszólításnak, de mivel más nem állt mellette, így tudomásul vette, hogy attól a naptól kezdve már ő is simán lemamázható.
Nyelvünk rendkívül gazdag, udvariassági formulákban sem szenvedünk hiányt. S ha igaz is, hogy más nyelveken egyszerűbb megszólítani akár egy fiatalabb, akár egy idősebb embert, mégsem akkora ördöngösség magyarul sem megtalálni a helyes kifejezést, amely nem hangzik sem furcsán, sem túl előkelően, sem modorosan, de nincs pongyolán bizalmaskodó, lenéző vagy degradáló felhangja. Sőt, nem olyan bonyolult bizonyos helyzetekben feltenni azt a kérdést sem: „Hogyan szólíthatom?”
Egyébként az egészségügyben használatos formulák nem csak az én fülemet bántják.
Az interneten elérhető egy rövidebb tanulmány (Az egészségügy megszólítási változatai az internetes metadiskurzusok tükrében) Domonkosi Ágnes tollából. Gyarmati Andrea pedig, hajdani remek úszónk, aki több évtizede már orvosként praktizál, így emlékezett vissza egy kórházi viziten elhangzott párbeszédre egyik írásában:
„Hogy van, Tibor bácsi? – kérdezi az egyik beteget az osztályvezető orvos. – Köszönöm jól – jön a válasz, majd mondja a doktor keresztnevét, szintén mellébiggyesztve a bácsi szót. Jaj, itt botrány lesz, érzem. De nem, mert a doktor úr csupán egy helyreigazítást eszközöl, ezt mondja: Talán adjunktus úr, ha szabad kérnem. – Semmi akadálya – szól a beteg. – Én viszont kérném, hogy vagy főmérnök úr, vagy igazgató úr legyek, mert az vagyok. Persze, ha szabad kérnem.”
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>