Öt földrészen át kereste a boldogságot, Füreden megtalálta – Rabindranáth Tagore

„Ha könnyezel, mert eltűnt a nap, eltűnnek a csillagok is” – hirdette igazi polihisztorként, noha nem mindig sikerült e gondolat szerint élnie. Ugyanakkor hitt a zene, a szerelem, a tanulás, az alázat, az igazság és a gyermeki lélek erejében, szépségében. Tizenharmadik testvérként született Kalkuttában, s mivel édesanyja hamar elhunyt, filozófus édesapja pedig a világot járta, főként szolgálók mellett nevelkedett. A népes família ellenére gyerekkorát magányosnak élte meg, pedig gyakori vendégek voltak a háznál a muzsikusok, művészek. Nem véletlen, hogy a testvérei közül is került ki filozófus-költő, zenész-zeneszerző és regényíró. A Tagore-fivérek ráadásul korántsem csak a lelküket edzették, rendszeresen kirándultak, úsztak, dzsúdóztak, birkóztak is. Rabindranáth óriási tudásszomja mellett ki nem állhatta a formális oktatást, azt vallotta, legjobb, ha nem a kötelesség, hanem a kíváncsiság vezet az új tudás felé. Hiába is íratta be édesapja Angliában jogra, ő végül a művészetek felé fordult.

India hangja

„Nem tudsz átkelni a tengeren csupán bámulva a vizet” – tartotta, és aktívan dolgozott is azért, hogy nyomot hagyjon maga után. Több mint ezer vers mellett két tucat színdarab, nyolc regény, számos novella és mintegy kétezer dal fűződik a nevéhez, amelyeknek a szövegét és a zenéjét is ő írta. Komoly hatással volt rá az ír és a skót népzene, gyakran hallgatta ezeket a hindu klasszikusok mellett. Bengáli származásúként és érzelműként nagy szerepet játszott a bengáli művészeti élet modernizálásában, de hazája mellett oly módon is kiállt, hogy lemondott például az 1915-ben megkapott angliai lovagi címéről, tiltakozásul az Indiát érintő brit gyarmati politika ellen.

Mivel öt kontinenst bejárva világszerte tartott előadásokat, nézeteit sokan megismerhették, a világ számára ő lett akkoriban India szellemi örökségének a hangja.

Otthonában iskolát és könyvtárat is alapított, noha közben magánéleti csapások érték: a feleségét és öt gyermeke közül kettőt 41 éves korára elveszített.

1913-ban Gítándzsali, azaz Áldozati énekek című verseskötete kiadása után tüntették ki az irodalmi Nobel-díjjal. A Nobel-bizottság indoklása szerint „érzékeny, friss és gyönyörű” verseit ismerték el, amelyek révén angol nyelven is tökéletesen adta át költői gondolatait, s a nyugati irodalom megkerülhetetlen részévé is váltak. A díj összegéből később saját egyetemet (Visva-Bhárati Egyetem) hozott létre Indiában, ahol az oktatást igyekezett a maga képére formálni, nyugat és kelet találkozási pontját megteremteni. Később itt is lett az életében magyar szál: füredi gyógyulása után Germanus Gyula magyar történészt kérte fel, hogy szervezze meg az iszlámtörténeti tanszéket és legyen első professzora. Germanus három évet töltött Bengáliában, ahol a tanítványait a szabad ég alatt oktatta.

Füred és a szerelem

Tagore Japánban, Dél-Amerikában és az Egyesült Államokban is megfordult, mindenütt ünnepelték, de a legtöbb jót Magyarországtól, azon belül is Balatonfüredtől kapta. 1926 őszén Korányi Sándor professzorral kezeltette itt a szívbetegségét, miután Budapesten vett részt versolvasó konferencián, illetve beszédet mondott a Zeneakadémián, s közben meglehetősen kimerült. Gyógyulásában sokat segített, hogy sehol másutt nem tapasztalt annyi szeretetet, amennyit a Balaton partján kapott az emberektől, ezt a költő hindu kísérője is megfogalmazta egy visszaemlékezésében. Boldogan csodálta a vizet és az eget. Magyarul addigra már körülbelül harminc műve megjelent, itt tartózkodása alatt Horthy Miklóssal és irodalmárokkal is találkozott.

Kép

Rabindranáth Tagore Balatonfüreden

Na meg egy füredi nővérrel a Szívkórházban, aki iránt állítólag szerelemre lobbant, még szerelmesleveleket is írt neki, így három nap alatt jobban lett.

Úgy tudni, a kórház második emeletén nyolc szobát ürítettek ki a tiszteletére, szinte lakosztályi körülmények között vigyázták az egészségét. A füredi Szívkórházban ma is van Tagore-szoba a tiszteletére. A helyiek úgy emlékeznek rá, mint aki sokat üldögélt a parton, főleg Jókai egykori kedvenc padján, akinek két regényét is olvasta és megkoszorúzta az emlékművét. Hullámos, ősz hajú úrnak írták le, akinek a barna szemei mindig mosolyogtak, és aki természetesen hindu köntöst viselt, mintha Az Ezeregyéjszaka meséiből lépett volna elő. Kíváncsi távolságtartással szemlélték őt, fényképeket készítgettek róla. Végül ő ültette az első fát a későbbi Tagore-sétány mellett, ezzel hagyományt teremtett Füreden, még sok nagy személyiség követte. Így alakult ki a parton a Nobel-díjasok ligete. Tagore nevét ma is minden füredi ismeri, később a szobrát is felavatták a városban.

Egyszerűség, boldogság

Azt persze a fürediek sem feltétlenül tudják róla, hogy nemcsak India és Banglades himnuszát jegyzi, hanem Srí Lankáé is egy Tagore-dal alapján született meg. A „bengáli Shakespeare” emellett olyan személyiségekkel is jó kapcsolatot ápolt, mint Mahatmá Gándhí vagy Albert Einstein. Gándhít végtelenül csodálta, állítólag ő kezdte el Mahatmának szólítani, ahogyan egy családban a bölcs nagypapát vagy a köztiszteletben álló személyeket szokták. Tagore hasonló neve pedig a Gurudev lett, ami szellemi mentort, mestert, tanárt jelent. Ugyanakkor társadalmi kérdésekben éles vitáik is akadtak, még nyílt levelekben is. Einsteinnel Tagore 1930-31-ben négyszer találkozott, összekötötte őket az egymás iránti kíváncsiság, az igazságra törekvés és a zene szeretete. A New York Times szerint a költő így vélekedett a fizikusról: „Nem volt merev, sem zárkózott. Olyan embernek tűnt, aki értékeli az emberi kapcsolatokat, és aki valódi érdeklődést, megértést mutatott felém is.”

Tagore életrajzírója azonban azt is lejegyezte, hogy a magány a Nobel-díjat követően fokozatosan visszatért a poéta-filozófus életébe, és depresszió gyötörte.

Úgy érezhette, ideig-óráig világszerte ünnepelték, de hosszú távon a hazájában nem értékelték őt igazán.

Volt, hogy hónapokat töltött el teljesen egyedül, úgy, hogy meg sem szólalt, a hangja is elgyengült, mert nem használta a hangszálait. De mindig kitalált és alkotott valami újat: 1930-ban, az utolsó európai útján például a festményeit mutatta be, amelyeken a mindennapi élet alakjait és a természetet ábrázolta misztikus kifejezésmóddal. Ezután már krónikus betegségek gyötörték, kétszer is kómába esett, ám még gyengélkedve is csodálatos verseket írt. Az utolsót 80 évesen diktálta le a titkárának, s pár nappal később meghalt. Életbölcsességei viszont ma is útravalóként szolgálnak, azok is, amelyeket maga is nehezen követett vagy épp a saját kárán tanult meg. Ahogy egyszer fogalmazott: „Oly egyszerű boldognak lenni, de oly nehéz egyszerűnek lenni.”