„Nálunk, erdélyi magyaroknál a nehézség az hagyomány, öröklődik”

Magyarok közösségben

Botházi Mária Székelyudvarhelyen született, tanulmányait a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Újságíró szakán végezte, ahol most egyetemi adjunktus. Tizenöt évet dolgozott különböző erdélyi napi- és hetilapoknál, 2017–2018-ban a Nőileg havilap főszerkesztője volt, jelenleg a Főtér.ro portál publicistája. A Boldogság juszt is a tiéd (2016) és a Biorobot (2019) című kötetei erdélyi sikerkönyvek lettek. Első karcolatkötetét a Transindex portál Az év könyve-díjjal tüntette ki.

Botházi Mária
Botházi Mária

– Egyik interjúdban említetted, hogy nagy álmod volt, hogy író legyél. Ezért jelentkeztél újságírás szakra, és költöztél Udvarhelyről Kolozsvárra?
– Nem, dehogy! Akkoriban, a kilencvenes évek végén nagyon klassz dolognak tűnt újságírónak lenni, még nagy presztízse volt az újságíró szakmának, talán inkább azért. Ugyanakkor hiányszakma is volt, csak a kilencvenes évek közepén indultak a sajtóképzések Nagyváradon és Kolozsváron. A rendszerváltást követően a magyar nyelvű kiadványok is gombamód szaporodtak, jó részük aztán meg is szűnt, na, de akkoriban, amikor én egyetemre készültem, még lehetett bízni a média jövőjében. Nem mintha az ember tizennyolc évesen a jövőt fürkészné különösebben, persze. Pénzkeresetre például nem volt alkalmas az újságírás akkor sem. De akkoriban valahogy nem volt benne a levegőben, hogy pénzt kellene keresni, valahogy idealisztikusabb időszak volt össztársadalmi szinten, azt hiszem.

– Egyetem után el is helyezkedtél a szakmádban, évekig dolgoztál napi- és hetilapoknál, mégsem lett eleged az írásból. Ez minek köszönhető?
– Azért az újságíró munkából nagyon elegem lett ezalatt. Volt, hogy úgy éreztem, ha el kell mennem még egy eseményre, el kell olvasnom még egy hírt, vagy fel kell hívnom még egy elérhetetlen nagyembert, felzokogok.

Az újságírásban nagyon ki lehet égni, pár év után olyan tud lenni, mintha mindig ugyanazokat a köröket futná az ember. Merthogy nem csak írni kell.

Az írás csak egy része a munkának, amit mindig kedveltem, talán azért, mert általában könnyen ment, sikerélményt jelentetett. Kimenni a világba és ott fennforogni nehezebb volt nekem, szöveget létrehozni viszont gyakran flow-élmény, talán ezért nem lett elegem az írásból.

– És milyen szerencse, mert ma már két kötet büszke szerzője vagy. A Boldogság juszt is a tiédet és a Biorobotot is hamar elkapkodták a polcokról. Számítottál ekkora népszerűségre?
– Legmerészebb álmaimban sem.

– Mi inspirált a kötetekben megjelenő történetek megírásában? 
– Viccesen azt mondhatnám: a határidő. Az első kötetben megjelenő írások java része az Erdélyi Napló hetilapban jelent meg, ahol egy könnyed női oldal indult (így jellemezték), és jelentkeztem, hogy én is írnék a mai női létről. Ez így egészen általánosan hangzik, de megengedték nekem, talán azért, mert voltak már megjelent véleményanyagaim, tárcáim. A témavilág be volt határolva, tekintettel az oldal lényegére. De nem bántam, nagyon élveztem, hogy úgy írhatok, ahogy akarok az erdélyi magyar hétköznapokról. Aztán a rovat népszerű lett és megmaradt, azóta már néhány éve a Főtér portálon jelenik meg.

– Publicisztikáidban a komoly témákat is humorral, iróniával és játékossággal teszed szórakoztatóvá. Mondhatjuk, hogy ez a stílus már a védjegyeddé vált?  
– Nem tudom, valahogy mind ilyen lesz, amit elkezdek írni, nem szándékos egyáltalán. Egy kicsit ilyen görbe tükörben látom a világot, és valószínűleg nemcsak én, hanem az olvasók is velem együtt.

Az orromra is koppintanak néha, ha valamit komolyabban fogalmazok meg, olyan visszajelzéseket kapok, hogy na, Marika, ezen nem is lehetett röhögni, ez nem te vagy.

Pedig dehogynem. Szoktam sírni, meg minden. De ilyen a korszellem is: az ember szórakozni szeretne, ha csak lehet. Ha dolgozik, akkor is, ha tanul, akkor is, ha van egy kis szabadideje, akkor meg pláne.

Kép
Botházi Mária
Botházi Mária

– Gyakran írsz az erdélyi magyar lét szépségeiről és nehézségeiről. Tud egyáltalán a szépségekre koncentrálni egy erdélyi magyar ember?
– Egészen biztosan, bár neki is nehéz, akárcsak a nem erdélyi magyar embernek. A nehézség, az nálunk valahogy hagyomány, öröklődik, hogy nekünk nehéz. És hát tényleg nem könnyű. Na, de ami nehéz, az az igazi. Az az igazi felkelés, ami hajnali és borzasztó, az az igazi munka, amibe bele kell szakadni, az az igazi étel, amit izzadva, szuszogva, sóhajtozva eszik meg az ember. Ami szép, az általában könnyű, illékony. Az csak úgy van, nem kell megküzdeni érte, talán ezért nehezebb észrevenni. Azt hiszem, a lét szépségére nem is lehet koncentrálni, nem lehet küzdeni például egy szép életért, az olyan nonszensz, mint a békeharc. Ha azt mondom, én most aztán megélem az élet szép pillanatait, erőlködni kezdek, és oda az egész. Szóval az élet szépségeiről rendszerint akkor tudjuk meg, hogy azok az élet szépségei voltak, amikor már véget érnek vagy le is jártak. De ami állandó dolog, és meg lehet állapítani róla valami pozitívat, azt az erdélyi ember meg szokta állapítani. Hogy nagyon szép helyen lakunk. Hogy nálunk milyen jó a levegő. Hogy milyen viccesek tudunk lenni. Milyen jól főzünk. Milyen rend- és vendégszeretők vagyunk. Milyen finom a kerti paradicsom mifelénk. Milyen szép az az utca. Az az iskola. Azok a dalok.

Szeretünk büszkék lenni mindarra, amink van. Jót tesz nekünk, erősít bennünket kulturálisan.

– Sokat foglalkozol a női sorsokkal és szerepekkel is a tárcáidban. Hogyan jellemeznéd az erdélyi magyar nőt? 
– Pont olyan, mint a többi nő, csak ő Erdélyben él, így alakult. Valószínűleg kisebb lakásban lakik, mint sok más nyugatabbra élő nő. Talán többet házimunkázik. Elképzelhető, hogy többet főz. Jobban meg akar felelni, mondjuk a szomszédjának, az anyósának. Talán jobban lemond a saját igényeiről, mint sok máshol élő nő. De amúgy ugyanúgy fast fashionba öltözik, és belezúg abba a pasiba, akibe talán épp nem kellene. Bajlódik a gyerekeivel, csillámpónit és legót rugdal a kisszobában. Reméli, hogy otthon lesz valaki, amikor kihozzák a netes rendelést, és nyaralást szervez valamilyen tengerpartra, lehet, hogy idegen nyelven telefonálva, merthogy általában több nyelven beszél.

– Nemcsak írsz, hanem oktatsz is, emellett tudományos kutatásokat is végzel. Hogyan tudod összeegyeztetni ezeket a sokrétű szakmai feladatokat a családi élettel?
– Egyre nyugodtabban, úgy érzem. Egy ideje csak annyit vállalok el, amennyit a magam ritmusában el tudok végezni, egy csomó mindenre nemet mondok, muszáj volt megtanulni. Ehhez persze az is kellett, hogy tisztába kerüljek a korlátaimmal. Aztán meg a munkáknak van egy sajátos körforgása, valami mindig a legfontosabb, olyankor azzal foglalkozik az ember, a többi háttérbe szorul egy időre. Ezt ma már egész rezignáltan veszem tudomásul. És ahogy az ember halad előre a korban, a családi élet is egyszerűsödik: talán mert nagyobbak a gyerekek, és mi is rutinosabbak leszünk. Még az is előfordulhat, hogy valamennyire felnövünk a feladathoz, ki tudja. Én valahogy most többet is bírok és könnyedebben, mint korábban, kiegyensúlyozottan végzem, amit kell. Aztán meg jól megpihenek, nem sajnálom rá az időt.

– Mit adott a személyiségedhez az, hogy kisebbségi magyar létbe születtél?

– Ó, hát sokat! Látásmódot, humort, kulturális hátteret. És némi kisebbségi érzést, létbizonytalanságot, védtelenséget, bizonyára.

Meg persze megküzdési technikákat erre. Az van, hogy aki kisebbségi, mindig az is marad, bárhol is lakjon a világon, mindig a többséggel szemben fogják látni, és ő maga is úgy fogja meghatározni önmagát. Ami persze egy csomó pluszt is ad, nemzeti kisebbségek esetében kulturális többletet, több nézőpontot. De közben meg a kisebbségiség sündisznóállásra is kényszerít azért. Befele fordulásra, védekezésre, rezzenésre a legkisebb fenyegetettségtől is. És nagyon sok megfelelésre a többség és a közösség felé is. Nagyon jó lenne alaposan foglalkozni a mi kis társadalmunk mai hogylétével, lelkiállapotával. Hogy leírjuk, nekünk milyen, és esetleg magyarázatokat keressünk arra, hogy miért ilyen. Hogy miért vagyunk épp olyanok, amilyenek. Hogy szembesítsük magunkat magunkkal, de azzal is, hogy nem kell másmilyeneknek lennünk. Hogy újra és újra elmondjuk magunknak, hogy kisebbséginek lenni nem azt jelenti, hogy kevesebbek lennénk másoknál.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti