Álnéven nyert olimpiai bronzot a magyar gerelyhajító, aki a parókia udvarán gyakorolt

1924. július 11-én reggel valaki ezt az üzenetet küldte Eric Liddellnek: „akik engem dicsőítenek, azoknak dicsőséget szerzek”. Talán ez a bátorító bibliai idézet is hozzájárult, hogy a „száguldó skót” – ahogy a korabeli sajtó becézte – aznap aranyérmet szerezzen 400 méteres síkfutásban a párizsi olimpián. A civilben misszionárius atléta néhány nappal korábban nem állt rajthoz 100 méteren – mondván: vasárnap az Úr napja –, ezzel lemondva a győzelem lehetőségéről, noha annak a versenyszámnak ő volt az egyértelmű esélyese. Liddell megható története világszerte ismert a Tűzszekerek című filmnek köszönhetően, azonban azt már kevesen tudják, hogy az újkori olimpiai játékok hőskorában nekünk, magyaroknak is volt egy hasonlóan érdekes olimpikonunk: egy református lelkész, aki szintén részt vett az 1924-es ötkarikás játékokon.

„Hogyan járhat ilyen komédián az esze?”

Kóczán Mór 1885-ben született Kocson, és pápai gimnazistaként kezdődött életen át tartó sportszeretete: „Hatodik gimnazista koromban, amikor már tizenhat éves voltam, az iskolai év vége felé elkezdtük a sportolási gyakorlatokat az iskola udvarán végezni, ami főleg súlydobásból, magas- és távolugrásból állott, mivel más sporteszköz nem állott rendelkezésünkre. Az iskolaév végére rendezett tornaversenyen én a súlydobásban vettem részt, amit nagy fölénnyel meg is nyertem felsőbb osztályúakkal szemben.”

Sikereire a Budapesti Torna Club is felfigyelt, sportolói pályafutása azonban majdnem véget is ért, még mielőtt elkezdődhetett volna, mert a református iskola igazgatójának fiaként lelkipásztori hivatásra készült. „Egy jövendőbeli papnak hogyan járhat ilyen komédián az esze?” – állítólag ezekkel a szavakkal reagált a pápai teológia rektora a hírre, hogy diákját atlétának igazolnák. A tantestület engedélyével végül mégis versenyezhetett. A pápai teológiai akadémia növendékei nem sportoltak, így ő sem tudott rendszeresen gyakorolni.

Diszkoszt és gerelyt is csak Budapesten látott először, mégis olyan tehetséges volt, hogy 23 évesen bekerült a válogatottba.

Az 1908-as londoni olimpián diszkoszvetésben, gerelyhajításban és súlylökésben is indult, de egyik számban sem jutott tovább a selejtezőkből. 1909 és 1911 között viszont három alkalommal is megdöntötte a gerelyhajítás világcsúcsát, 1911-ben 60,64 méterre hajította el a gerelyt a „végén fogásos” módszerrel. A Nemzetközi Atlétikai Szövetség azonban csak 1912-től kezdve vezeti a ranglistát, ezért rekordjai nem hivatalosak.

Álnéven nyert bronzérmet

Közben elvégezte az iskolát, és a csallóközaranyosi gyülekezetbe került. Az aktív sportot a lelkipásztori szolgálata mellett sem hagyta abba, átigazolt a Ferencvároshoz, és készült az 1912-es stockholmi olimpiára. A parókia udvarából dobálta a gerelyt a kerítésen keresztül a hatvan méterre lévő szénakazal irányába. A magyarról átszokott a nemzetközileg elismert svéd gerelyre, valamint a dobásai stílusán is változtatnia kellett, mert időközben a „középen fogásos” technika lett a hivatalos. Mindez meglátszott az eredményein is, de még így is a legjobb magyar gerelyhajító volt, és kitűnő formában került az olimpiára.

Ahová majdnem el sem jutott, mivel egyházi felettesei és gyülekezeti tagjai nem nézték jó szemmel hogy lelkészük nekivetkőzve, egyesek szerint vásári mutatványos módjára produkálta magát: „Nem kell nekünk az úrvacsora olyan pap kezéből, aki ‘rúdhajigálás’ közben minduntalan a markába köp” – panaszkodtak. Így hát Kóczán Mór álnéven, Kovács Miklósként állt rajthoz és nyújtott emlékezetes teljesítményt: 55,50 méteres eredményével olimpiai bronzérmet szerzett.

Bár kétszer is sikerült túldobnia a végül első helyezett svéd Eric Lemminget és második finn Julius Saaristot, azonban mindkettő dobását érvénytelennek ítélte a helyi versenybíró. „Két jól sikerült dobásomnál kijelentették, hogy kiléptem, pedig még a vonalra sem léptem. Így is elég nagy lett az egyik dobásom, s ezzel harmadik lettem” – emlékezett vissza a történtekre. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság ezután vezette be, hogy a versenyek szabályosságát nemzetközi bírói testület felügyelje.

Kóczán Mór így is az első nem skandináv gerelyhajító volt, aki olimpiai dobogóra állhatott. Mellesleg ő volt a Ferencváros első olimpiai érmese is.

Kóczán Mórból „Mór Koczán”

A balkezes gerelyhajításban is kipróbálta magát Stockholmban: abban a számban a 12. helyen végzett. Sikerei később is folytatódtak: 1914-ben Londonban 59,72 méteres dobással legyőzte a világcsúcstartó svéd Halme-et, ezzel megnyerte az angol bajnokságot is. Abban az évben lett a csilizradványi gyülekezet lelkésze, ahol egészen 1948-ig szolgált.

Kép

Kóczán Mór

Az első világháború erősebbnek bizonyult a nemzetek közötti békét hirdető olimpiai eszméknél: az 1916-os berlini játékok egyszerűen elmaradtak, az 1920-as antwerpeni olimpia idején pedig már Csehszlovákiában élt Kóczán Mór, hisz faluját Trianon elszakította az anyaországtól. A versenysportot a Pozsonyi Torna Club atlétájaként folytatta, 1920-ban csehszlovák bajnok is lett. Az ötkarikás játékokra mégis csak Párizsba, 1924-ben, harminckilenc évesen jutott ki legközelebb, akkor már a prágai Sparta egyesület tagjaként, de Magyarországot és Csehszlovákiát is képviselte olimpikonként. Ahol Liddell megnyerte az emlékezetes 400 méteres futást, Kóczán a 23. helyen végzett gerelyhajításban. A Szlovák Olimpiai Bizottság Mór Koczán néven tiszteli emlékét.

A lelkipásztor a hatóságok által állított akadályok ellenére is hűségesen végezte szolgálatát, emellett testmozgásra tanította a helyi fiatalokat, sportkört alapított, amelynek elnöke, intézője, edzője, szertárosa volt, és futballcsapatot is szervezett. A visszaemlékezések szerint alsónadrágban, trikóban mutatta be a testgyakorlatok helyes végrehajtásának módját. A konfirmációelőkészítőre járó gyerekek közül egy alkalommal nyolcat is felemelt egyszerre. Unokája, Jeszenszky Pál így mesélt róla:

„Gyermekkorunkban reggelente két testvéremet az egyik kezébe vette, engem a másikba, és úgy gyakorlatozott velünk.”

Élete végéig aktív maradt

41 évesen vonult vissza az aktív versenyzéstől, Magyarországra pedig a második világháború után került vissza – nem önszántából. A csehszlovák-magyar lakosságcsere részeként Csilizradványról 1948 szeptemberében huszonnégy családot, köztük Kóczán Mórét kényszerítették távozásra. A déli határ közelébe telepítették át, a Baja melletti Szeremle reformátusainak lelkésze lett. 1955-ben Gödre költözött, nyugdíjasként vállalt még lelkészi szolgálatot, valamint edzőként és versenybíróként is tevékenykedett. 1972-ben hunyt el.

Göd városa róla elnevezett vándordíjat alapított a tiszteletére: minden év március 15-én ezzel díjazzák a település legjobb sportolóit egyéni női és férfi, valamint csapat kategóriában. Emellett az országos bajnokságon a gerelyhajítás a Kóczán Mór Emlékverseny nevet viseli. Felvidéki szolgálati helyein róla keresztelték el a helyi általános iskolákat és a sportcsarnokot.

Magyar gerelyhajítók az olimpián
Gerelyhajításban Kóczán Mór után következő magyarként Szeped Béla szerzett olimpiai érmet: 1928-ban, Amszterdamban lett második. A férfiak között Várszegi József 1948-ban, Kulcsár Gergely 1960-ban és '68-ban lett bronzérmes ebben a számban. Utóbbi 1946-ban ezüstérmet is szerzett, míg az aranyra 1976-ig kellett várnunk: Németh Miklós érdemelte ki Montréalban. A nők között Antal Mária '64-ben ezüstérmes, míg Németh Angéla '68-ban aranyérmes lett.
A tokiói olimpia programján ezen a héten került sorra a gerelyhajítás: Szilágyi Rékának augusztus 3-án, kedden, Rivasz-Tóth Norbertnek pedig 4-én, szerdán szurkolhattunk. Előbbi legjobb dobása 57,39 méteres, utóbbié 77,76 méteres volt, sajnos ezúttal egyik sem ért továbbjutást. A női döntőt pénteken, a férfit szombaton rendezik meg.