„Ledobott a ló, mégis azonnal visszaültem” – beszélgetés Balog Anna lóasszisztált trénerrel és coach-csal

– „A német csaj” – német és magyar szülők gyermekeként ez volt az eposzi jelződ a Pápai Református Kollégium Gimnáziumában. Hogyan emlékszel vissza az ott töltött évekre?
– Sokszor eszembe jut a Refi. Egyrészt azért, mert nagyon sok helyen találkozom össze öregdiákokkal, másrészt, mert Pápától alig ötven kilométerre fekszik Hárskút, ahol élünk, harmadrészt pedig mert nagyon fontos és meghatározó periódusa volt az életemnek az ott töltött négy év. Nagyon sokat adott nekem az az iskola, a közösség – még azok a tanárok is, akikkel voltak nagy összemenéseink.

– Hogyan jutottál arra az elhatározásra, hogy önismereti tábort szervezz kamaszoknak? Mi volt ezzel a célod?
– Sok ismerősünk a négy fal között, teljes elszigeteltségben élt hónapokon át, de azt hiszem, elsősorban mégsem a karantén miatt akartam kamaszokkal foglalkozni. Nekem is van tizenéves gyerekem, és nagyon fontosnak látom, hogy legyen a környezetében olyan felnőtt, aki jó fej, akit el tud fogadni. Mivel ebben az életkorban ez a bizonyos „jó fej felnőtt” semmiképpen nem lehetek én, azaz a szülő, így arra gondoltam: ha azt szeretném, hogy legyen olyan kamasz, aki engem is jó fejnek tart, akkor el kell kezdenem velük foglalkozni.

De viccen kívül: a tiniknek nagyon fontos, hogy mellettük valaki, akiben megbízhatnak.

Pápán ez volt az egyik legnagyobb ajándék: hogy voltak olyan felnőttek körülöttünk, akikhez tudtunk kapcsolódni akkor, amikor a saját szüleinkhez képtelenek voltunk. Ezt láttam a táborozó gyerekeken is, hogy jólesett nekik együtt dolgozni egy felnőttel – meg nyilván a lovakkal is.

– Nagyon izgalmas felállás, hogy neked a ló munkatársad az önismereti munkában. A nagyapámnak is voltak igáslovai, de nyilván más volt velük a kapcsolat, mint ahogyan ti éltek.
– Nem is biztos, hogy annyira más, csak más a tudatosság szintje. Ló és lovasa nagyon hasonlóan tudnak viselkedni – szokták mondani, hogy mutasd a lovadat, és megmondom, milyen ember vagy. Ebben nagyon nagy igazság van: a ló tükör. (Na és persze a gyerek is…) Megmutat, rámutat, felhívja a figyelmünket azokra a dolgokra, amiken még érdemes lenne dolgoznunk, amikkel jó lenne foglalkozni. Nekünk négy lovunk van: az egyik a férjemé, a másik az enyém, és a legnagyobb meg a legkisebb gyermeknek is van saját lova.

Kép

Balog Anna

A férjem lovával például nem mindig vagyunk a legjobb barátok, nem is tudom őt lovagolni. Nagyon nem passzolunk össze. A saját lovammal vagyok a legszorosabban összekapcsolódva, de mind a négyükkel szoktam önismeretben dolgozni. A ló reakciója visszatükröz minket: például ha stresszelsz, amikor vezeted a lovat, akkor ez a lovon meglátszik. Ha valaki nem tud vagy nem szeret vezetni, akkor a ló előremegy, és átveszi a vezetést, hiszen valakinek vezetnie kell.

A ló az együttműködést keresi velünk.

– Milyen tapasztalataid voltak a kamaszokkal? Egyáltalán, miért volt nekik érdekes, hogy önismerettel foglalkozzanak?
– Egy részük azért érkezett, mert szereti az állatokat, és nyitott volt az önismereti részre is, de a többséget a szüleik hozták el hozzám, mert úgy ítélték meg, hogy jót fog nekik tenni a hosszas izoláció után, ha közösségben vannak, és nem a telefonjukon lógnak egész nap. Nagyon sok minden újdonság volt nekik, nyilván nem dolgoztak még önismeretben senkivel, és az is meglepő volt, hogy a „Hogy vagy?” kérdésre összesen annyit tudtak felelni, hogy „jól vagyok” vagy „rosszul vagyok”. Kiraktam eléjük százhuszonkét érzést tartalmazó kártyát, és hagytam, hogy válogassanak belőlük. Jó volt látni, ahogy magukba szívják ezt a szókincset, egyre pontosabban meg tudják fogalmazni az érzéseiket, és egyre jobban tudtak egymásnak is támogató visszajelzést adni, nem kezdték el egymást szekálni, kinevetni. Egyikük például azt mondta: most megtanulta, hogy rendben van sírni. Óriási dolog ez. Nekem ez a legnagyobb ajándék: amikor valaki mer és akar önmaga lenni, felvállalja és kiteszi akár a nehéz érzéseit is, azaz amikor őszintévé válik.

– Hogy látod, át tudtad adni nekik, amit vallasz, hogy önismeretbe járni menő?
– Azt hiszem, igen. Azt is észrevettem, hogy nekik ebben a folyamatban fontosabb a lóval való kapcsolat. Élvezik, hogy hatni tudnak rá, tudják irányítani, vakargatni és így tovább. Igyekeztem nekik megtanítani, hogy azon túl, hogy lovat vakargatni jó érzés, legyen fülük arra is, mit tudnak meg lovazás közben önmagukról.

– Lóugrás lesz a kérdés, de nagyon kíváncsi vagyok: estél már le lóról? Ha estél, mindig vissza is ültél?
– Emlékszem, amikor a harmadik futószáras lovaglóórámon ledobott a ló, hatalmasat zakóztam. Sokat hisztiztem azért, hogy mehessek lovagolni, aminek apám nem nagyon örült, és remélte, hogy rájövök: ez a sport nem nekem való. Akkor enyhült meg, amikor látta, hogy ledobott a ló, mégis azonnal visszaültem. Nem tudom, hányszor estem le életemben, nem számolom – hála Istennek, jó ideje nem volt ilyenre példa. Egyébként nem, nem mindig ültem vissza: agyrázkódással például nem szoktam. Izgalmas és tanulságos kérdés, miért esünk le: szerintem sosem a ló a hibás.

– Mégis sokan vannak, akik zokon veszik, ha baj éri őket, és azt mondják: a pokolba akkor minden lóval. Benned sosem volt ilyen érzés?
– Amikor meghalt az első férjem, akkor én is elég kemény szavakkal vontam kérdőre Istent: hol a francban volt, amikor lezuhant velük a mentőhelikopter? Először ez van az emberben: olthatatlanul haragszik a lóra, Istenre, a szüleire, arra, akit hibásnak vél azért, ami vele történt. Azonban mindaddig tehetetlen áldozat maradok, amíg azt kutatom, ki volt a hibás. Akkor tudok gyógyulni, amikor újra visszaveszem az életem felett az irányítást, és nem hagyom, hogy maguk alá gyűrjenek az érzések, események. A trauma tulajdonképpen maga az a helyzet, amikor elveszítem a kontrollt, és átrobog rajtam valami: a szekér, a földrengés, a halál, a bántalmazás. Ebből jön a tanult tehetetlenség. Akkor tudok újra élni, amikor rájövök, hogy nincs senki, aki megszereljen, és nekem kell ezzel valamit csinálnom, nekem kell ezzel dolgoznom.

Kép

Balog Anna

A csapások után érzett harag heves tud lenni, de ez teljesen normális reakció. Igenis ér dühösnek lenni, akár Istenre is. Nehezen engedjük meg ezt a dühöt magunknak, és nagyon nehéz abban a hevességben elviselni, ahogyan ezt valaki éppen átéli. Szoktuk ilyenkor finomítani, csitítgatni, stilizálni, de én ezt már képmutatásnak érzem. Talán azért is szeretem ennyire a lovakat, mert ők nem tudnak tettetni. Előfordult már, hogy egy-egy forgatáson azt kérte az operatőr, hogy csináljunk úgy, mintha… Na, ez az, ami lóval lehetetlen. Én sem akarok úgy tenni, mintha mindig minden jó lenne.

Az élet is olyan, hogy nem vagyunk mindig jól.

– Ahogy hallgatlak, az az érzésem, hogy téged biztosan nagyon szeretnek a kamaszok.
– Vannak örök lázadók. A lázadók pedig reformerek. Aki valami újat hoz, az szükségszerűen lázad a régi ellen. Kérdés, hogy milyen energia van e mögött a behozott új mögött. A lovaktól azt tanultam meg, hogyan legyek valóban erős, ne pedig agresszív, mert a ló megijed az agresszivitástól, kitér előle. Ő azzal akar kapcsolódni, aki ott van, aki erős. Ebből a pozícióból és erőből lázadni a meglévő rendszerek, megcsontosodott gondolatok, dogmák ellen egészen más, mint kiállni és hőbörögni. Nem belevágni az újat és a vélt vagy valós igazságot mások arcába, hanem azt mondani: itt vagyok, ha szeretnél ehhez a biztonságos erőhöz, erre a biztonságos helyre jönni, jöhetsz, de szabad vagy nem jönni is. Már nincs kényszerem mindenkinek a fejére olvasni, amit gondolok, de tudom, mit hiszek. A coachingban ez a zseniális, hogy nem is kell mondani semmit, csak kérdezni, és a kliensek kimondják azt, amire szükségük van.

– Amikor leesel a lóról és betörik a fejed, vagy – ahogy az veled történt – lezuhan a férjeddel a mentőhelikopter, akkor is kell valaki, aki melletted áll, és elbír téged a haragoddal együtt, ahová mindent odavihetsz.
– Valójában csak erről szól, amit csinálok. Ez nyilván megterhelő dolog, különösen is azért, mert általában olyan kérdésekkel keresnek meg, amiket én is megéltem, ezért is fontos kötelesség, hogy a segítő szakemberek is járjanak önismeretbe.

Úgy tudok segíteni, ha van, aki engem is hordoz – saját magadat nem tudod megtartani.

– Mit gondolsz, hogyan tudnánk ma jobban ott lenni egymás mellett?
– Azt hiszem, leginkább jelenlétre van szükség. Figyelek arra, hogy legyen heti egy nap, amikor pihenek, jelen lehetek. A mostani világunk belehajszol minket a túlvállalásba, már egészen fiatalkorunkban is. A velem táborozó tiniknek például kifejezetten nehezükre esett megállni, amikor betettem egy-egy üresjáratot a programba. Fontos missziómnak tartom, hogy erre megtanítsam őket. Azt remélem, hogy ők majd kis világítótornyok lesznek, akik elmondják a többieknek, hogy rendben van sírni, rosszul lenni, lelassulni, önmagadnak lenni. Én ezzel tudok hozzátenni ahhoz, hogy a világ jobb hely legyen.