Harcos Bálint: „A képzelet terén én tanulok a gyerekeimtől”
Operaénekes nagymamáig, villát építtető ükapáig visszanyúló gyökerek. Vadregényes gyerekkor a malomházban és a körülötte lévő dzsungelben, a dombokkal tarkított, gazlepte birodalomban. Nyakba ültetett gyerekekkel meseszövő séták, randevú a könyvekkel és megmártózás a határtalan fantáziavilágban. Ez most kivételesen nem mese, hanem Harcos Bálint költő, író, kétgyermekes apa valósága. Bálint hívta életre az impulzív Szofit, a karácsonyfában lakó medvét, Banyaguffot és más kedvenceket. „A boszorkánycica” című verses meséje az Évtized Gyermekkönyve lett.
– Hogyan él benned a szülői ház emléke?
– A gyerekkorom nehéz volt, de apámra mindig számíthattam. Támaszom volt minden esetben, és fontos szerepet játszik abban, hogy milyen apa lettem. Gyakran tetten érem magamban, hogy egy feszült helyzet feloldásánál hasonlóképp viselkedem, mint ő. Örülök, amikor látom ennek a folytonosságát. Hárman vagyunk fivérként testvérek (én vagyok a középső), így át tudtuk segíteni egymást a nehézségeken, ott voltunk egymásnak mindig – most, felnőttként is mély és intenzív a kapcsolatunk. Anyámat korán elveszítettem.
Az apai nagymamámat kell még mindenképp megemlítenem, aki operaénekes volt, mezzoszoprán, az Operaház tagja. Talán őnála találtam leginkább nyugalomra gyerekként. Szakmailag tökéletesen studírozott volt, mégis ösztönösen, már-már naivan élt, nyitottan. A „Petya és Tulipán” című meseregényemben személyiségének egy része vissza is köszön Nusi néni, a visszavonult, gangos operaénekesnő alakjában.
Helyszínek tekintetében két ház jelentett gyerekkoromban menedéket. Az egyik Pomázon áll, a másik Fonyódon, már egyik sem a tulajdonunk. Mindkettőt az őseink építtették, anyai ágon.
A pomázi ház neve Papmalom – egy malomból alakíttatta át az olasz dédanyám neoreneszánsz épületté loggiával, híd alatti árkáddal. A kert – pontosabban a dzsungel –, amely körbevette, igazi vadon volt folyondáros völgyekkel, patakkal, fenyőkkel… Nem is tudtuk rendben tartani ezt a hatalmas területet. A „Dorka és az elgurult gomb” című könyvemben az utolsó mese, „A nagy pele” félig-meddig egy életrajzi novella, amely ezt a helyszínt idézi meg. A fonyódi házat a századfordulón egy másik anyai dédanyámnak építtette az ükapám, és őutána Piroska-villának nevezte el. A két házzal máig sokat álmodom.
– Két gyermeked van: a nyolc és fél éves Julcsi és a tizenegy éves Dani. Emlékszel arra a pillanatra, amikor azt érezted, hogy apává váltál?
– Nem egyetlen pillanatra emlékszem, hanem többre, amelyekben az érzés egyre valóságosabbá vált. A fiam születéséig bennem ez, hogy apa volnék, érthető módon csak elvontan volt jelen. Azt hiszem, az első gyerekük születése előtt a férfiak többsége hasonlóképp érez. Aztán nyakon öntött a valóság: megszületett a kisfiam és a kislányom. Az első pillanat, amikor a saját szemeddel látod, ahogy megmozdulnak...
Erre az élményre nem tudsz felkészülni. Olyan ez, mint amikor előre, ezerszer leírnak neked egy természeti jelenséget – már unod is, tudod is, de amikor megtapasztalod a valóságban, akkor a maga meztelenségében hat rád és fokoz fel.
A gyerekek az első, „mitikus” hat hétben még szimbiózisban élnek az anyával – akkor még nem igazán osztanak lapot nekünk, apáknak (ez így van rendjén), utána viszont paklistól öntik ránk a kártyát. (Nevet.) Az újabb fordulat esetemben az volt, amikor már tudtam a gyerekeimmel „beszélgetni”. Emlékszem, egyszer Szarvason jártunk lent a dédmamánál, és a kerti garázs mellett állva tartottam a kezemben Danit. Még nem tudott beszélni, de nagy szemekkel, okosan figyelte, amint a fenyőtűre leszáll egy darázs. Rámutattam, hogy „darázs”, utána pedig jobbra mutattam, hogy „garázs”. Aztán még egyszer: darázs, garázs. Ez annyira tetszett neki, hogy állandóan jelezte a szemével és a hangjával: újra! Ezt csináltuk a végtelenségig, ami már „párbeszéd” volt. A három-négyéves gyerekek nyelve pedig egyenesen színtiszta költészet: csúszkálnak a jelentések, őrült képzettársítások buknak ki a szájukon. A mi merev, száraz, racionális gondolkodásunk helyett jönnek e csodákkal – ezek tudnak igazán inspirálni.
– Íróként, költőként jórészt otthon dolgozol. Ez azt is jelenti, hogy elég sokat vagy együtt a családoddal.
– Igen, most teljes időben, de a járvány előtt is szinte mindig. Néha el-el kellett szöknöm a könyvtárba, hogy dolgozni tudjak. Kicsi gyerekek mellett egy nagyobb ívű dolgot – egy meseregényt vagy egy hosszabb elbeszélést – megírni nem egyszerű. Sokat írtam éjszakába nyúlóan, amikor ők már aludtak, mert a hajnali kelés nem az én műfajom – másnapra viszont élőhalott lettem. Most már, hogy kicsit nagyobbak, tudok napközben is úgy-ahogy dolgozni itthon. A lakásunk nem túl nagy, és a szobák elrendezése sem szerencsés, ami nem segíti az ügyet. Ha volna egy grandiózus villám, kerti pavilonnal… A nagy Bachnak húsz gyereke volt, és a kis kerti lakját, amelybe elvonult komponálni, körbeszórta borotvaéles üvegcserepekkel, hogy a mezítláb szaladgáló gyerekei ne zavarhassák meg. Lehet, hogy ez a titok – így lehet gyerekek mellett hatalmas fúgákat és versenyműveket megírni. (Mosolyog.)
– A gyerekekkel mi köt össze leginkább? Titkok, szertartások, elmaradhatatlan közös programok?
– Igen, ezek mind, több is van belőlük. Az érdekes az, ahogy ezek változnak.
Egyes rituáléink lassan elhalványodnak vagy átalakulnak, követve az életkorukat. Mindkettejükkel vannak külön, saját szokásaink is.
Most, a karantén idején például, ha meg akarom mozgatni őket, és elmegyünk sétálni, az egyikükkel, másikukkal is vannak külön útvonalaim. Régebben nagyon szerették a közös mesélést, miközben a nyakamban vittem őket: amit láttunk az utcán, rögtön beépítettük a mesébe. Kitaláltunk két-három főhőst: Danival egy apró farkast, akiről mindig rímben kellett mesélni, Julcsival egy foszlott kandúrt. Julcsi különösen vonzódik a macskákhoz, „A boszorkánycica” is neki köszönhető: kért egy mesét egy macskáról, én pedig írtam neki rögtön hetvenről. Sokat olvasnak, mi is sokat olvastunk – sőt, még ma is olvasunk – nekik. Ennek üdvös hatása a járvány alatt különösen látszik, nagyon jót tesz nekik mentálisan.
– 2015-től folyamatosan jelennek meg gyerekkönyveid a Pagony Kiadónál. A családodat tekintve talán nem véletlen az időzítés.
– A kiadó főszerkesztőjével és egyben egyik alapítójával, Kovács Eszterrel régóta jó barátok vagyunk, még jóval a Pagony előtti időkből. Eszter már a kiadó indulása óta rágta a fülem, hogy próbáljak meg írni gyerekeknek. A gyerekek születésekor aztán arra jutottam: mikor, ha nem most?
– A meséidben a gyermekeid is felbukkannak egy-egy szereplő alakján keresztül?
– Hogyne. A négy-öt éves Dani fölfedezhető Petyában, a „Petya és Tulipán” vöröshajú főhősében, Julcsi pedig a Szofi-sorozat Szofijában és „A boszorkánycica” Pindurjában. Julcsi hároméves kora körül meglehetősen „impulzív” volt (mediterrán kislány skandináv külsőben!), ha köbgyököt vontunk volna belőle, akkor kaptuk volna meg Szofit. De a Dorka-könyvben is végig jelen vannak: Mirkóként, Dorkaként, vagy együtt: Ábelként és Panniként.
A valóság és az írás – nem tudok jobb szavakat rájuk – valamiként egymás prizmái: megtörik, színekre bontják egymást. Így lehet Julcsi egyszerre a féktelen Szofi, a törékeny Dorka és a kettő közti Pindur.
– Igen jellemző rád, hogy a fantáziavilágban szabadon mozogsz. Ezt is sikerült átörökítened a gyermekeidnek az olvasás szeretetével együtt?
– A képzelet terén inkább én tanulok tőlük. De ha olvasok valamit, ami nekik és nekem is izgalmas – pl. egy hírt egy maja romváros fölfedezéséről a dzsungel mélyén –, és föllelkesülök, majd megosztom velük, az nagyon inspirálja őket érzelmileg és szellemileg is. Az, hogy rengeteget olvasnak, és nem folyton a képernyő előtt ülnek, a képzeletüket is frissen tartja.
– Íróként nagy büszkeség és öröm lehet számodra a tizenöt megjelent gyermekkönyved és a különféle elismerések, díjak. Apaként mi az, amire a legbüszkébb vagy?
– Elsősorban rájuk. Másodsorban pedig arra, hogy talán jobb gyerekkort tudok nekik biztosítani, mint ami nekem jutott.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>