Csukás István: „A költészet a lélek fényűzése”
Amikor az újságíró leül valakivel beszélgetni, mindig van benne kíváncsiság, egy kis előítélet, egy kis izgalom, hogy sikerül-e ráhangolódni a beszélgetőtársra és szelíden kicsikarni valamit, amit csak tőle tudhat majd meg az olvasó. Talán először fordult elő velem, hogy csak beszélgetni indultam, és minden elvárás, teljesítménykényszer nélkül huppantam le Csukás Istvánnal szemben az asztalhoz. Az sem zavart, hogy az üres étteremben a pincér hallotta minden szavunkat. Talán, mert már többször találkoztunk, és ismertem a szeme helyén kanyarodó huncut kun vonalkákat az alattuk barátságosan mozgó bajusszal. Talán, mert a meséin nőttem fel, és azon neveltem a gyerekeimet. Talán, mert ugyanarra a piacra járunk vásárolni. Mert hamar kiderül, hogy ez az egyik hobbija.
– Az ember kimegy a piacra, körülnéz, szagolgat, tapogat, megszületik a fejében a menü, miközben fecseg az őstermelő kofákkal, a halassal, a húsossal, a káposztással. Nagyon jó időtöltés.
– Főzni is szokott?
– Mifelénk sátoros ünnepekkor a férfiak is forgatták a fakanalat, apám, keresztapám is, ez egy fiúgyereknek annyit jelentett, hogy nem szégyen a főzés. Ma is sok férfiszakács ismerősöm van. Mondhatom, hogy lakásunk még nem volt, de bográcsunk már igen. Amikor beköltöztünk a társasházba, az első nap fölállítottam az állványt a kertben, és főztem a hazai ízeket. Két-három hamisítatlan alföldi étel van a tarsolyomban, az öreglebbencs, aminek legalább ötféle nevét ismerem, öreglacsuha, slambuc, öhöm, handabakáré. Finom és laktató étel, ezzel szoktam villogni. De ilyen az alföldi bográcsgulyás is, amit nyáron sok friss zöldséggel kell készíteni.
A főzés nemcsak hobbi, hanem fontos társaságszervező alkalom, magának az ember nem bográcsozik. Szállnak az illatok, lesi a csapat, mikor lesz kész, mindenkinek van valami feladata, az egyik fát vág, a másik vizet hord vagy fröccsöt készít.
Mi a konyhában is ketten főzünk a feleségemmel, ő a franciás ízeket szereti és főleg a baromfit, az én ízlésem inkább a birka- és sertéspörkölt tartományban mozog.
– Kétféle ebéd készül?
– Valóban kicsit nevetséges, nevetünk is rajta a barátainkkal, de igen. Az időnkbe belefér és a főzés és az evés is az életöröm kifejezése. Régen a szegény ember is örömmel főzött és evett, ma van olyan tehetős barátom, akitől megkérdezem, mit ebédelt, és azt válaszolja, hogy nem tudja. Gyűjtöm a szakácskönyveket is, ha külföldön vagyok mindig elmegyek piacra, pár étterembe, hogy megismerjem, mit eszik a német, a francia, az olasz. Fontosnak tartom, hogy a gyerekek is ismerjék meg az alapanyagokat, a magyaros recepteket, ezért is írtam gyerekeknek szóló szakácskönyveket, hamarosan újra ki is adják őket.
– A családjában tehát a főzésnek volt előzménye. A művészetnek is? Először hegedűművésznek készült...
– Semmi előzménye nem volt. Ebből is látszik, hogy minden nyomorúság ellenére az életem döntő fordulataiban szerencsés voltam. Gulyás György, egy nagyszerű Kodály-tanítvány volt, aki elhatározta, hogy elindít egy olyan zeneiskolát, ahol tehetséges szegény tanyasi gyerekeket fog zenére oktatni. Volt Tarhoson egy elhagyott, kirabolt kastély kint a majorságban, a Wenckheim-kastély. Gulyás elérte, hogy megkaphassa, bekerítette, elkezdte a kollégáival saját kezűleg felújítani az épületet, és elküldött felvételiztetni szerte az országba énektanárokat. Az egyikük engem tanított énekre, Törzsök Béla, később ő is bekerült a zeneiskolába tanárként. Kisújszálláson felfedezte, hogy jó hallásom van és tökéletesen megtanított szolmizálni, csodát művelt velem, bekerültem a békés-tarhosi zeneiskolába. Azóta is meg vagyok győződve arról, hogy minden a tanáron múlik. Neki köszönhetem, hogy csodálatosan telt a gyerekkorom és a nehéz kamaszkorom is. Tarhoson megvalósult Kodály álma is, bár a zeneiskola indulásakor ő maga sem hitte, hogy négy év alatt meg lehet tanulni hangszeren játszani. Gulyás bebizonyította, hogy például kürtön vagy furulyán meg lehet. Ezt is szükség szülte, nem volt hangszerünk, vett hát 200 furulyát, és mindenki megtanult furulyázni. Később Kodály is hirdette, hogy furulyázzanak az iskolákban.
Emellett kórust alakítottak belőlünk, ahhoz megvolt a hangszerünk és világhírűek lettünk, úgy szolmizáltunk, ahogy más levegőt vesz. Kodályt mindez rabul ejtette.
A hegedűtanárom Zathureczky Ede volt, aki a Zeneakadémiáról járt le – repülőn! Ahogy a többiek is.
– De mégsem lett hegedűművész.
– Lehettem volna valamilyen hegedűművész, de közben 16 éves koromban megjelent pár versem egy budapesti folyóiratban, és közben azt is éreztem, hogy késésben vagyok a hegedűvel, hiszen 12-13 évesen kezdtem el tanulni, ennyi idősen Zathureczky már koncertezett. De hálás vagyok a hegedűért, mert ma is élvezem a zenét, és mert kinyitotta számomra az érzelem-, az önkifejezés, a bátorság kapuját. Ugyanakkor a verszene egészen más, mint a zene. Babitsról, aki gyönyörű fordításokat készített franciából, angolból, németből, olaszból, nemcsak a magyar nyelv verszenéjében volt otthon, az az anekdota járta, hogy olyan botfüle volt, hogy csak akkor ismerte föl a Himnuszt, amikor a többiek már fölálltak.
Az ember 17-18 évesen nagyon tudatos és határozott tud lenni. Naponta 3-4 verset írtam és az összes pénzemet bélyegre költöttem, mert állandóan küldözgettem őket Pestre különböző folyóiratoknak. Pestre akartam költözni, akkor is, ha nyomorogni fogok.
Megkerestem a Ménesi úton a kollégiumot, bementem az egyik szobába és letettem egy ágyra a motyómat, hogy én ott fogok aludni. Véletlenül a jogászok szobájába mentem, a fiúk kérdezték, hogy hová fogok járni, mondtam, hogy nem tudom, mondták, gyere akkor velünk.
Nem voltam fölvéve, nem kaptam ösztöndíjat, de vendéghallgatóként be lehetett járni az előadásokra. A kollégiumban nem törődtek velem, menzajegyet ugyan nem kaptam, de ha a bölcsészkar étterméhez odamentünk nyitás előtt, ehettünk levest és kenyeret, amennyit akartunk. Ott találkoztam először Orbán Ottóval, három tányér leves és öt szelet kenyér után mentünk a dolgunkra. Félévkor levizsgázhattunk, és ha nem bukott meg az ember, folytathatta. Közben jelengettek meg verseim, és pénzt is kaptam értük, 20 éves koromban már az első verseskötetemre is volt szerződés, csak aztán jött az 56-os forradalom. Szerintem nagyon fontos egy költőnek, hogy megjelenjenek a fiatalkori versei. Sokszor a nagyoknak is, például Adynak borzasztó volt az első két kötete, csupa Reviczky utánérzés, de ha ezen túljut az ember, megtalálhatja a saját hangját.
– Nem elég megírni a zsengéket? Ki is kell adni?
– Igen, mert a dolog visszafelé is hat. Csak gyűlnek az ember nyakán a versek és a titkos költők sokszor besavanyodnak alatta. Ebben is nagy szerencsém volt. A Művelt Nép című képes hetilap megjelenésekor jöttem Pestre. Abban a lapban már új hangok is hallatszottak, közöltek verseket, novellákat is. Boldogan láttam 18 évesen, hogy megjelent egy versem a címoldalon, és én rohantam vissza a New York-palotába, ott volt a szerkesztőség, ahhoz a kopasz úrhoz, akinél pár hete otthagytam a kéziratot. Kellér Bandi bácsi volt, fölállt az íróasztaltól és körbecipelt a szerkesztőségben. Akkor nyílt meg az irodalmi kávéház, lehívott, hogy menjek le vele ebédelni, bemutat pár embernek. Életemben nem voltam kávéházban. Egy hosszú asztalnál ott ült mindenki, aki az akkori irodalmat jelentette, aki nem lett szocialista költő, hanem szerkesztésből, ebből-abból élt. Ennél az asztalnál volt az én igazi egyetemem. Sokat ültem ott, mert azt érezhettem, hogy talán az élő magyar irodalom folytatása lehetek.
Déry Tibor mindig azt mondta, ha velem kezet fogsz, még három kézfogás, és ott van Jókai. Ez nagyon nagy önérzetet adott, amire szükség is volt. Verset írni ugyanis vacak állapot. Ülni egy üres papír előtt, és a semmiből alkotni valamit. Nincs is ilyen foglalkozás, hogy költő, ezen mindenki röhög.
– A szülei például mit szóltak ehhez a furcsa munkához?
– Apám haja már a hegedűművészettől is égnek állt, de amikor meghallotta, hogy költő, elállt a szava. Csak akkor akarózott neki megmondani, másoknak is, mit is csinál a fia, amikor már a Szabad Földben is megjelent a nevem. A testvérem viszont marós lett, ezért az apámnak, aki kovácsmester volt, nagy kedvence lett. Amikor látta, hogy egy fotón a fia egy ötméteres fogaskereket mar, elérzékenyült. Mindenesetre a hírnév sokat segített abban, hogy aztán apám is igazi pénzkereső férfiembernek tekintsen. De ennek ellenére mindazt, amire gyerekként szükségem volt megkaptam a szüleimtől.
– Ma is fontos, hogy elismerjék? Vagy csak fiatalként számított?
– A fiatal költőnek nem az a fontos, hogy eszik-e, hanem hogy elfogadják, ismerjék. De akkoriban mindannyian nagyon szegények voltunk, a nagyok is, Weöresékhez jártam ki dolgozni Kodálynak, és amikor meghívtak ebédre, volt olyan, hogy a spenóthoz fél főtt tojás volt. De ezzel senki nem törődött. A költő hiúsága nem olyan, mint a többi emberé, nála ez egy munkahipotézis.
Ha nem kap elismerést, ha nem tudja, hogy jó, amit csinál, nem tudja folytatni a munkát. Ezért fontosak a díjak is, hálás vagyok, hogy ezekben is volt részem. Majd leestem a székről, amikor a Keménykalap és krumpliorr Hollywoodban Emmy-díjat kapott.
Persze ebben része volt annak is, hogy az életem során olyan színészek, rendezők, zeneszerzők, képzőművészek dolgoztak velem, akik sokat hozzátettek a munkámhoz.
– Hogyan kezdett ifjúsági regényt írni?
– Ezt Kormos Istvánnak köszönhetem, aki az Ifjúsági Könyvkiadónál dolgozott, és amikor azt mondtam, hogy én nem akarok rossz szocialista román meg bolgár költőket fordítani, sajnálom rá az időt, meg a szavaimat, azt javasolta, írjak gyerekeknek. Először nemigen akartam. Persze az elődök magasra tették a mércét, Móricz, Tersánszky, Tamási Áron, Pilinszky, Weöres, Mándy, Nemes Nagy Ágnes. A szocialista realizmus kevés előnye közül az egyik az, hogy sokan a gyerekirodalomban találtak menedéket és megélhetést, ráadásul itt nem nagyon volt cenzúra. Ugyanígy tett szert a cseh irodalom kiváló krimi korszakra, mert ott meg az volt a menekülési útvonal. Kormos abban is bölcs volt, hogy azt mondta, ne gyerekverset írjak, mert Weöres után nem nagyon lehet mit, inkább prózát. Addig soha nem próbálkoztam vele. Isten áldja meg Kormost haló porában is, hihetetlenül kedves, okos, önzetlen ember volt. „Egy szürke kiscsacsi” címmel jelent meg az első meséskönyvem, abban már szerepel Oriza Triznyák, a később elhíresült kandúr meg a többiek. Az is Kormos ötlete volt, hogy Bálint Endre, híres, de mellőzött festőművész illusztrálja, ezzel is egyengette az én utamat. Én is próbáltam, próbálom rávenni a fiatalokat a meseírásra Lackfi Jánostól kezdve sokakat, hál'Istennek sikerült is. Ez nekik is jó, meg a gyerekeknek is.
– A meséi még szinte el sem kezdődnek, már mosolyogni kell a figuráin. Sajdik Ferenc keze alatt fizikailag is életre keltek. Ezek a rajzok alakították a későbbi mesevilágot is?
– Egy kedves szerkesztő hölgy ajánlotta, hogy írjunk olyan meséket, mint amilyenek akkoriban nyugaton divatba jöttek: egy mese – egy könyv. Összehozott Sajdik Ferenccel, akivel hihetetlenül jól szórakoztunk. Volt egy kötete, a Jövő állatai, ami nagyon elindította a fantáziámat, akkor született meg Pom Pom, Gombóc Artúr, a Radírpók és társai. Képzelt lények, ilyen kevés van a magyar irodalomban, de a gyerekek azonnal vevők voltak rá, mi pedig lubickoltunk a játékban.
– Honnan tudta, hogy milyen egy olyan kislány lelkivilága, amilyen Picúr?
– Azért is kedvencem ez a sorozat, mert a főhőse egy kislány, aki nagyon lassan megy az iskolába. A minta, a kincsesbánya a saját gyerekkorom, ma is visszajárok oda. Pontosan emlékszem, hogy viselkedtem hét-nyolc évesen, és arra is, hogyan viselkednek a lányok, hiszen Tarhoson sülve-főve össze voltunk zárva a lányokkal, jó pajtások voltunk ébredéstől alvásig. Én emiatt soha nem is éreztem feszültséget fiúk és lányok között.
– A feleségét mikor ismerte meg?
– 43 éve. Sajnos nem sikerült elsőre megtalálnom.
Nemcsak a szerelem a lényeges, az könnyen kialakul, hanem az is, hogy valakivel igazán együtt szívja az ember a levegőt, hogy érezze, nem üres a tér, ami a háta mögött van.
– Egyik versében azt írja: „Boldogot csak játszani lehet…”
– Ha az ember szerelmes verset ír, nem biztos, hogy szerelmes, de a szerelem állandó költészeti téma. Ilyen a halál vagy a boldogság is. Az ember sok mindent ad magából is, de van egy nagy érzelmi felfogóképessége is, tudhat olyasmit is, amit nem él át. Persze nyersanyagként is használom magam, és ezt is túl lehet hajtani egészen a hullafáradtságig. Az írás el is vesz valamit az emberből, amit aztán pótolni kell.
Mert lehet órákig rutinból, kézügyességből verselni, csilingel is, meg minden, de nem sok értelme van. Weöres, aki a versritmus zsenije volt, sokszor mondta is nekem, hogy vigyázz, mert elvisz a muzsika.
– Mivel lehetséges visszatöltekezni? A többi költő olvasásával?
– Nem. Én a másik versét is úgy olvasom, akár szemfájdulásig, mint egy ujjgyakorlatot, mert csupán 5-600 szót használunk a hétköznapokban, az összes többit a könyvekben találjuk meg, amiből aztán írni lehet. Bartók, mielőtt nekiült komponálni, órákig játszott Bach etüdöket, fúgákat, én is mozgósítom magamban az alvó szavakat. Töltekezni rengeteg alvással, bográcsozással, kutyasétáltatással, piacozással, baráti sörözéssel, borozással lehet.
– Az előbb úgy adta oda nekem a most megjelent verseskötetét, hogy „bár verset ma nem nagyon olvasnak”. Bánja, hogy költőként kevesebben ismerik?
– A jó mese is olyan, mint a jó vers, kicsit elemelkedik a földtől. Nekem két szárnyam is van, a mese és a vers. Ha egy film vagy gyerekkönyv megjelenik, akár milliós példányszámot is jelenthet, a verseskötet pár ezret. Nem is kellene erőltetni a versolvasást, hiszen a költészetnek nem feltétlenül az a funkciója, hogy tömegrendezvényeken, reklámokban „teljesítsen”, bár a vers mindent kibír, még a politikát is. A költészet szerintem mégiscsak egy bensőséges műfaj, a lélek fényűzése. Magyarországon a versért nem is nagyon fizetnek, maradjon is csak luxus. Pilinszky azt mondta, még az sem érdekes, hogy elolvassák-e, fő, hogy megszületett. Én is csak pár versemről tudom, hogy népszerű lett, az egyik az, amit anyám halálára írtam, a másik a Szerelmes vers. Nagyon örültem, amikor egy idegen azt mesélte, hogy az egyiket elszavalta az édesanyja sírjánál vagy amikor a másikat esküvői meghívókon látom, de nem ezért írtam, egyszerűen megszülettek bennem. A költészet mindentől független, annak is kell lennie, talán csak a Jóistentől nem.
Ez a cikk a Képmás magazin 2015. decemberi számában jelent meg. A lapot előfizetheted itt.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>