Nem mindig egyenes, de jól vezetett út

– Örülök, hogy ilyen sokan szavaztak igennel, de ez tényleg nehéz kérdés. Nagyon sok szülő csak akkor fogadja el, hogy a gyermeke szerzetes lett, amikor látja, hogy ebben tud kiteljesedni. Az én szüleim például ilyenek voltak. Ők sem örültek feltétel nélkül annak, hogy erre készülök, de amikor látták, hogy ez boldoggá tesz, elfogadták. Most meg már örülnek neki. Szerintem ha valakit erre a közvetlen és bensőséges kapcsolatra hív az Úr, az a családja számára is érték. Sok áldás származik belőle, hiszen a szerzetes azokért áll Isten elé, akiket szeret. Ugyanakkor teljesen természetes és ésszerű indok az, hogy a szülők unokát szeretnének – ez az élet természetes rendje. Az pedig, hogy valaki elmegy szerzetesnek, a természet fölötti rend, egy különleges hívás eredménye. Sokan nyilván azért elutasítóak, mert nem ismerik ezt az életet, féltik a gyereküket. Nem értik ezt a döntést, hiszen külső szemmel érthetetlen is. Viszont a Szerzetesek terén odajöttek hozzánk olyanok is, akik keveset tudnak erről, de nyitott szívvel és érdeklődően kérdeztek.

– Vallásos neveltetést kaptál és korán megismertettek a festészettel is, hiszen – ahogy egy másik interjúban fogalmaztál – két olyan hely volt, ahová már kicsi gyerekként vittek: templomba és kiállítótermekbe. Hogyan alakult később az az út, ami ehhez a döntéshez vezetett?

– A nagypapám volt az, aki a hittel megismertetett. Csak hároméves voltam, amikor meghalt, de hát a pszichológia is azt mondja, hogy amit az ember élete első három évében tapasztal, az az egész életére hatással lesz. Amikor megálltunk egy templom előtt, mindig elénekeltük, hogy „Jézuska, Jézuska, figyelj most rám!/ Kis szívem, hű szívem szeret igazán!/ Szívemet egészen neked adom,/ szeress te is engemet, nagyon-nagyon!” Azt gondolom, hogy ez tanított meg arra, hogy Isten van és lehet hozzá szólni. A hithez és aztán a szerzetességhez vezető út pedig szorosan összefügg a festés iránti érdeklődéssel. Az édesapám galériát vezetett, a művész barátai hamar észrevették, hogy jól rajzolok, egyértelmű volt, hogy ilyen irányba kell mennem. Aztán persze felmerült bennem mindenféle más ötlet, például hogy búvár vagy állatorvos legyek, de mindig az volt a gyanús, hogy ezeket megrajzoltam. Tehát a gimnázium után rajztanári diplomát szereztem, majd ösztöndíjasként Rómába mentem festészetet tanulni. Azt gondoltam és gondolom, hogy a művészetem eszköz lehet Isten kezében arra, hogy az evangéliumot közelebb vigye az emberekhez.

Éppen a ráckevei Keresztelő Szent János-templom falfestményeinek elkészítésén segédkeztem, amikor egyszer egyedül maradtam az állványokon. A mester és a többi segéd már hazament. A magnóból Vangelisnek az 1492-jéből egy gyönyörű, mennyei rész szólt, néztem magam előtt a falat és megszólalt bennem egy vágy: „Istenem, milyen jó lenne egész életemben ezt csinálni, de úgy, hogy egészen a tiéd vagyok!” Ekkor indult az én nem mindig egyenes, de nagyon jól vezetett utam. Nem egyenes, mert azért az érzelmek hullámoztak, gondolkodtam, hogy elköteleződjek-e a szerzetesség mellett vagy sem.

– Végül elköteleződtél, most pedig itt élsz a Szociális Testvérek Társaságának rendházában. Hogy telik itt egy nap?

– Ez egy magyar alapítású szerzetes közösség, pontosabban apostoli élet társasága. Fogadalmas életünket Isten és az emberek szolgálatára szenteljük. Reggel hét órakor együtt mondjuk a zsolozsmát, napközben pedig mindenki a maga apostoli területén tevékenykedik. Ez lehet bármilyen olyan munka, amit a testvérek tanultak és amire nagy ínség mutatkozik a társadalomban. Van közöttünk gyógypedagógus, orvos, ápolónő, tanár, művész, gazdasági szakember. Az én feladatom a művészet, az utóbbi időben ez jórészt gyerekkönyv-illusztrálást jelent. A szakterületem a falfestészet, abba szerettem bele annak idején, aztán jöttek az ólomablakok, a mozaikok, az oltárképek, majd jó pár évig az Élő kenyér c. liturgikus füzetnek voltam az egyik illusztrátora, ill. az Ecclesia Kiadó indított egy új tankönyvsorozatot ovisoknak, alsó tagozatosoknak, ezekhez készítettem és készítek rajzokat. Ebben az esetben is eszköz a festés, a gyerekek még fogékonyabbak a képekre, hozzájuk így lehet közel vinni az evangéliumot.

Naponta egy órát személyes imádsággal töltünk, és szentmisére is elmegyünk. Este összegyűlünk a vacsorára, megosztjuk egymással, ami napközben történt velünk, aztán együtt imádkozzuk az esti dicséretet. A legkülönbözőbb munkahelyeken dolgozunk, mindenki a saját területéről hazahozza azt, amit látott, ezzel a gazdagsággal figyeljük a világ menetét.