A mindent tudó „jóakarók”, akik megkínozzák az embert

A régi görögök az emberélet negyvenedik évét akménak nevezték, vagyis tetőpontnak, virágkornak. Dante viszont ugyanezt az életkort „nagy sötétlő erdőként” jellemezte. Ebből is látszik, hogy a modern kor valóban a reneszánsszal kezdődött.

Az ember negyvenéves korára így vagy úgy, de elegendő tapasztalatot szerez az életről. Némely ezek közül bölcsességgé nemesül, de sok hasznát már nem veszi. Ahogy mondani szokták: „Eső után köpönyeg.” Legfeljebb a fiataloknak adhatna át belőlük valamicskét. De a fiatalok ritkán, vagy sohasem hallgatnak az idősebbekre. Én sem tettem. Ha hallgattam volna, akkor nem negyvenévesen ülök először volán mögé.
Bölcsesség ide vagy oda, küzdöttem a démonjaimmal, a kisebbségi érzéssel, az életem négy évtizede alatt felhalmozódott kudarcaimmal.

Időnként én sem hittem, hogy képes leszek épp a fővárosban megtanulni autót vezetni.

A baj mégsem ez volt, pontosabban nem csak ez. Az ember a saját démonjait ismeri, némelyik közülük egészen jól kezelhető jószággá szelídül az évek során. Nem ők kínoztak meg, hanem a mindent tudó „jóakarók”.

Míg róttam a XIII. kerület számomra ismeretlen utcáit, s nem egyszer éreztem azt, hogy például a hátrafelé parkolást sohasem fogom megtanulni (egy másik autó összetörése nélkül) addig ők mondták a magukét: „Minek neked ennyi idősen jogosítvány?” Negyven fölött már lassúak a reflexek ahhoz, hogy ilyesmit megtanulj.”  „Valami értelmesebbre is ölhetnéd a pénzedet.” „De hisz nincs is autód.” „Nem visz el mindenhová a busz meg a villamos?” „Miért nem egy kisvárosban tanulsz vezetni?” A humornak szánt gyilkos megjegyzés pedig így hangzott: „Majd szólj, hogy merre vezetsz, akkor elkerülöm azt az útvonalat.” A kegyelemdöfést mégis akkor kaptam, amikor a legnagyobb szükségem lett volna biztatása. „Biztos, hogy ezt erőltetned kell?”

Mindig is tudtam, hogy az emberi érzéketlenségnek sokféle formája van, de van egy, amely különösen lélekpusztító: embertársunkban nem hinni, küzdelmeiben nem támogatni.

Negyvenegy évesen megszereztem a jogosítványt, mégpedig életem „nagy sötétlő erdőjének” a közepén.

Már nincs halálfélelmem. És megtanultam, hogy a veszélyt jelző táblák közt van egy, amelyik nem szerepel a KRESZ-könyvben, mégis nagyon fontos. Egyénre szabott az alakja, de aki figyel, azonnal felismeri a sajátját. E tábla felirata ez: „Jóakarók” által lakott övezet. Behajtani szigorúan tilos és életveszélyes.