Koronavírusosan szültem – Csenge története
Csenge átélte azt, amitől idén minden várandós kismama tart. Már a negyvenedik hetet is betöltötte, amikor kiderült, hogy elkapta a koronavírust. A kórháznak, amelyben szerette volna világra hozni gyermekét, még nem volt protokollja arra az esetre, ha covidos kismama szülne náluk. Amilyen lehetőséget felvázoltak neki, arra egyből azt mondta, így biztosan nem szeretne szülni.
Már négy napja betöltöttem a negyvenedik hetet, de még mindig nem indult be a szülés. Egyre jobban aggódtam, mi lesz. Már napok óta nem tudtam aludni, és a fejem is fájt. Mindezt a stressznek és az aggodalomnak tudtam be. Szombat éjjel már a mellkasom is fájt, vasárnapra belázasodtam. Orvos édesapám egyből csinált nekem PCR-tesztet, hogy kizárjuk a koronavírust, és negatív teszttel mehessek CTG-re még aznap este. Soron kívül elvégezték az értékelést, az eredmény sajnos pozitív lett. Teljesen kétségbe estem: „Hogyan fogok így szülni? Mi lesz a babával?” Beszéltem az orvosommal és a szülésznővel, kiderült, hogy náluk még nem szült covidos kismama, legalábbis olyan, akiről tudták volna, hogy az, ezért még nincs a kórháznak eljárásrendje arra vonatkozóan, hogyan is zajlik így a szülés. A szülésznő egyből intézkedett, majd visszahívott, és felvázolta, hogyan szülhetek náluk: „A férjed nem lehet bent, és én sem lehetek végig ott. A szülésnél maszkban kell lenned, többen fognak asszisztálni teljes védőfelszerelésben, és kétóránként váltják majd egymást, mert cserélni kell a ruhát.”
Teljesen megrémültem, és elkezdtem sírni: „Így biztos nem akarok szülni, hogy nem lehet bent a férjem, főleg ilyen gyengén és lázasan! És különben is, mi lesz a babával?”
Még aznap este felhívtuk a területileg illetékes kórházat, hogy megtudjuk, ott is ilyen körülmények között kell-e szülnöm, vagy esetleg mást mondanak. Egy végtelenül kedves szülésznő volt épp ügyeletben. Egyből megnyugtatott a telefonban, ha törik, ha szakad, náluk mindenképp szülhetek, mivel területileg hozzájuk tartozom. „Épp két napja hagyta el a kórházat az első covidos kismamánk, minden rendben lesz, ne aggódjon, a férje is bent lehet a szülésnél, és ha elfogadnak, akkor nagyon szívesen ott leszek én is magukkal” – mondta nagyon barátságosan. Én még mindig kétségek között voltam, és a babáért aggódtam, de afelől is megnyugtatott, hogy a méhlepény védi őt, szülés után pedig az anyatej nyújt neki teljes védelmet a vírussal szemben. Férjem, aki mindvégig megőrizte higgadtságát, egyből rávágta: „Köszönjük, elfogadjuk, itt fogunk szülni”. Ő egyből pozitívan látta a helyzetet, pedig akkor még nem is tudtuk, jó döntést hozunk-e, hogy utolsó pillanatban váltunk, és teljesen ismeretlenül fogadjuk el a segítségét. Csak az isteni gondviselésben bíztunk: reméltük, hogy nemhiába ez a szülésznő vette fel a telefont!
Kétéves kislányunkat a nagyszülőkre bíztuk, mert nem tudtuk, hogyan zajlanak majd az elkövetkező napok. Másnap reggel már az „újonnan választott” kórházba mentem CTG-re. Egy elkülönített helyiségben fogadtak, teljes védőfelszerelésben, utánam mindent fertőtlenítettek. A vizsgálóorvos azt mondta, muszáj beindítani a szülést, mert méretei alapján a baba nem negyven hetes és öt napos, hanem még idősebb. Este befektettek a kórházba, egy teljesen elkülönített részen kaptam helyet. Akkor már egyáltalán nem féltem a szülés beindításától, biztonságban éreztem magam.
Már csak azon aggódtam, bírni fogom-e a szülést, világra tudom-e hozni a fiamat ilyen gyenge állapotban. Szerencsére a lázam közben lement, már csak hőemelkedésem volt.
Éjfélkor felhelyezték a ballont, amely segíthet beindítani a szülést. Megbeszéltük az orvossal, hogy reggel burkot repesztenek. Magamra hagytak éjszakára azzal, hogy előfordulhatnak jóslófájások. Kicsit elaludtam, majd egy óra után kezdődtek is. Akkor nem tulajdonítottam nagy jelentőséget ennek, de ahogy telt az idő, egyre rendszeresebbé és gyakoribbá váltak. Három órakor már éreztem, hogy szülni fogok, hívtam telefonon a szülésznőt. Egyből jött a férjemmel együtt, akit közben teszteltek, és mivel negatív lett, semmi akadálya nem volt, hogy velem legyen. Előtte azért megnyugtattak, ha pozitív lenne, akkor is bent lehet. Neki elég volt műtős ruhát viselnie a szülőszobán. Négy órakor már mindketten ott voltak, és egy pillanatra sem hagytak magamra. Hat órakor megérkezett az ügyeletes orvos, és még néhányan teljes védőfelszerelésben, arra az esetre, ha császármetszésre kerülne sor. Nagyon gyenge voltam már akkor, ráadásul mekóniumot is találtak a magzatvízben. Végül nem fektettek műtőasztalra, mert úton volt a baba. Nyolc órakor világra jött a kisfiunk. Máig nem tudom, hogy volt erőm megszülni őt, ráadásul maszkban. Arra emlékszem, hogy egy ponton túl epidurális érzéstelenítőért könyörögtem – én, aki két évvel korábban, a lányom születésénél mindent visszautasítottam, mert jobban féltem a tűtől, mint a fájdalomtól. De akkor ott mindent elfogadtam volna, ami könnyebbé teszi a szülést. A szülésznő és a férjem viszont tartotta bennem a lelket, hogy még egy kicsit bírjam ki, menni fog, így végül nem kaptam érzéstelenítést. Ha a férjem nem lett volna mellettem, biztosan feladtam volna, és kérem, hogy császár legyen…
Szülés után, mivel teljesen egyedül voltunk a részlegen, engedélyezték, hogy a férjem ne csak két órát, hanem több időt is velünk tölthessen, így az „arany két óra” jóval hosszabbra sikerült. Más helyzetben ez biztosan nem lett volna így.
Az elkövetkezendő két napot majdhogynem teljesen kettesben töltöttem a fiammal, nem vitték le az újszülött osztályra, hanem velem maradhatott, nálam vizsgálta meg az orvos is.
Napközben csak kétszer-háromszor néztek be hozzánk, már csak azért is, mert minden alkalommal új védőfelszerelésben volt szabad bejönniük hozzánk, amelyből a kórháznak is tartalékolnia kellett, mivel nem tudták, mennyire lesz még szükségük. Így nyugodtan ismerkedhetünk a kisfiammal, sőt még pihenhettem is, senki nem zavart bennünket.
Csütörtökön hazamentünk a kórházból, útközben a lányunkat is felvettük a nagyszülőknél. Másnapra a férjem is belázasodott, akkor újra tesztelték, és már ő is pozitív lett. Ugyanaznap a sógorom tesztje is pozitív lett, rá két napra pedig a nővérem is megbetegedett, velük az azelőtti napon találkoztunk utoljára, hogy nekem tüneteim lettek. Szerencsére a szüleim és velük élő idős nagynéném mindmáig nem kapták el, pedig szüleim mindketten orvosok, és nap mint nap elég sok beteggel találkoznak. Hazaérkezésünk után mind a négyen karanténba kerültünk, de nemcsak mi, hanem az egész nagycsalád is. Így senki nem tudott jönni hozzánk, ebédet úgy kaptunk mindig, hogy az ajtónk elé letették.
Nehéz napok következtek. Ott voltunk koronavírusosan egy újszülöttel és egy kétévessel. Én friss szülés után, a férjem jóval magasabb lázzal, sokkal rosszabb állapotban, sokáig köhögött is.
Hála Istennek, el tudtuk látni így is a gyerekeket. Jó két hétig folyamatosan maszkban voltunk, nem ölelgethettük, puszilgathattuk a gyerekeket, nehogy elkapják tőlünk, ugye az sem mindegy, milyen dózisban kapják a vírust. Egyikük sem lett beteg, bár lehet, hogy a lányunk tünetmentesen átesett rajta.
A felépülés könnyen ment, lelkileg éltem meg nehezebben ezt az időszakot, hogy így összejött minden, de már egy jó hónap eltelt a szülés óta, és napról napra minden könnyebb. A férjem is végig itthon volt, múlt héten még pozitív tesztet produkált annak ellenére, hogy már nincs semmilyen tünete. Azóta már van negatív tesztje, és a héten már újra munkába állhat.
Nem ilyen szülésre készültem, egész terhesség alatt vigyáztam, amennyire lehetett egy kétéves örökmozgó mellett. Épp a legvégén kaptam el, jobb lett volna korábban.
Összességében úgy gondolom, ebből a rossz helyzetből sikerült a legjobbat kihozni. Hála a szülésznőnek, az orvosoknak és a nővéreknek, akik körülvettek.
Annyira emberségesek, megértőek voltak, maximálisan segítettek bennünket. Olyan támogató közegben hozhattam világra a gyermekem, amilyenről álmodni sem mertem. A fiunk igazi 2020-as baba lett, az idei év minden nehézségével, bajával szembesült már a születése pillanatában!
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>