Jelek, amelyek csak velünk együtt lesznek üzenetek
A szingularitás egy évtizeddel hamarabb érkezik el! – kiált rám az egyik hírportál cikke, mintha valami különös világvégéről tudósítana. Pedig nem. Vagy mégis? A szingularitás a kiteljesedett, teljes „pompájában” megjelenő, az embert magába olvasztani képes mesterséges intelligencia. Egy új létmód a Földön.
Mindent tudni fog, mindent megtanul, mindent átlát… maga lesz a testetlen, átható gondolkodás. Ijesztő egy kicsit, ugye? Amikor ilyesmit olvas, hall az ember, talán az okozza a legnagyobb nehézséget, hogy azt hiszi, tudja, mitől fél. És, hogy valóban oka van rá.
Megszoktuk, hogy a tudástársadalmakban minden ítéletünket információra alapozzuk. Az intuíciónak, ennek a különös tudásnak, ami tanulás nélkül lesz a miénk, nem tulajdonítunk különösebb jelentőséget. Sőt, elnyomjuk. Pedig az intuíció az a képességünk, amelynek segítségével nem információkat, hanem jeleket fogunk fel, és különös belső szenzorainkkal értelmezzük őket. Felkészülés nélkül figyelünk fel rájuk, sokszor váratlanul „botlunk beléjük.” Néha önmagunkban, máskor gyakoriságukban vagy mennyiségükben válnak ki az információs zajból, azért, hogy ránk nézzenek és mi visszanézzünk rájuk.
Nem, ezúttal nem a mesterséges, egyezményes jelekről van szó, amelyeket megtanulunk, hogy aztán megszabják hétköznapjainkat, normáinkat, ízlésünket és kommunikációnkat.
Ezúttal a nemjel-jelekről van szó. Azokról, amelyek csak az észrevétellel válnak jellé, velünk együtt lesznek üzenetek.
Mint amikor állunk a villamosmegállóban sokadmagunkkal és keserves macskanyávogást hallunk. Keressük a zaj forrását, amit egy hölgy vállán lógó, nagy táskában azonosítunk. Figyeljük, ahogy az asszony benyúl a nagy szatyorba, turkál, majd kiemel… egy mobiltelefont. Ami még mindig nyávog. A mellettem lévő lány azonban sietve válik el kedvesétől: „Jaj, ne haragudj, menj nélkülem, kizártam a cicát a teraszra, vissza kell mennem.”
Vagy amikor a forgalmas délutánon a hömpölygő tömegben, az aluljáróban megszólal a vidám, dél-amerikai zene, sípokkal, csörgőkkel, napos ritmusokkal. Ha odapillantunk, látjuk, hogy az egyszemélyes zenekar most különös helyet választott magának. A falnál áll, előtte a pénzgyűjtő korsó, és felette… egy régi reklámfelirat. Így szól: „Turbo szolárium”… És tényleg, a nap egy pillanatra kisüt az aluljáróban…
Vagy amikor izgatott turisták nyomában sétálunk Oxford egyik utcáján, a jellegzetes egyetemvárosi épületek között, novemberben. Halljuk, amint felcsattan nevetésük, mondván: „lám már több száz éve volt Black Friday!” és egy szép, 17. századi épület kapuja fölött a feliratra mutogatnak. Hihetetlen, de tényleg… Közeledem és olvasom a feliratot: „Black Fri…” Még két lépés. Akkor csönd lesz. „Black Friar” – nevet ránk a régi felirat, azokat a szerzeteseket hirdetve, akik közösséget szolgáltak.
A jelek itt vannak a mindennapjainkban. Néha mellettünk. Néha felettünk. Észrevenni őket képesség, megérteni őket ajándék. Karácsonykor, 10 évvel a szingularitás előtt, különösen.
Megszoktuk, hogy a tudástársadalmakban minden ítéletünket információra alapozzuk. Az intuíciónak, ennek a különös tudásnak, ami tanulás nélkül lesz a miénk, nem tulajdonítunk különösebb jelentőséget. Sőt, elnyomjuk.
Ez a cikk a Képmás magazin 2019. decemberi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
