Adventi készülődés - Hullafáradtan, de boldogan esünk be a karácsonyfa alá

Egyetemista koromban éreztem először, hogy csak úgy elsuhant mellettem az advent, és nem szólt másról, mint zárthelyi dolgozatokról és néhány vizsgáról, amelyet annak reményében tettem le még a karácsony előtti napokban, hogy januárra kevesebb marad, és legalább karácsony napjaiban nem kell tanulnom.

Akkor azt gondoltam, ha majd dolgozom, mennyi mindenre lesz időm karácsony előtt!

Gyakran megyek rorátéra, sajátkezűleg készítek ajándékokat, több karácsonyi jótékonysági programban veszek részt...
Majd elkezdtem dolgozni, és rá kellett jönnöm, csak annyiban különbözik a dolgozó felnőtt lét az egyetemistáétól, hogy adventben nem vizsgákra készül az ember, hanem dolgozik, és lezár mindent, mintha év végén vége lenne a világnak, és addig mindennek meg kell lennie, el kell készülnie.

Gyerekek nélkül, dolgozó nőként csak két karácsonyunk volt kettesben.  Első, házasként ünnepelt karácsonyunkkor 24-én délelőtt még ajándékok után rohangáltunk. A karácsonyfa-vásárlást délutánra hagytuk. Nagy hiba volt, mert már sehol sem lehetett kapni. Ezzel nem számoltunk, soha életünkben addig nem kellett karácsonyfát vennünk, mindkettőnknek a szülei intézték. Hogy legalább karácsonyi vacsoránk legyen, én hazamentem főzni, férjem meg elindult felkutatni az utolsó karácsonyfát a városban. Két óra múlva beállított két fával, az egyiknek az alja hiányzott, a másiknak a teteje. Ámultan néztem rá, hogy ezekre pénzt adott ki, de megnyugtatott, dehogyis, a kukák mellett találta kidobva. Még szerencse, hogy nincs mindenkinek háromméteres belmagasság az otthonában!

Férjem fúrt, faragott, kötözött, és a két fából hamarosan egy szép nagy karácsonyfa lett.

Azóta, hogy gyerekeink vannak, kicsit megváltoztak a dolgok annak ellenére, hogy november közepétől mindketten egyre többet dolgozunk esténként és hétvégente – ebből érezzük, hogy közeledik az év vége, mindjárt advent, aztán karácsony. Ha gyerekeinknek nem lenne adventi naptárja, nem is tudnánk, hány nap van karácsonyig, mert leadásokban, határidőkben számoljuk a napokat. Férjemet tulajdonképpen ezekben a hetekben nem is nagyon látjuk, hajnalban megy el, és késő éjjel jön haza. Vannak olyan napok, amikor nem is találkozik a gyerekekkel, mert még alszanak, amikor elmegy, és már alszanak, amikor megjön. Este és hétvégente az étkezőasztalon állandóan nyitva van két laptop, vagy egyszerre dolgozunk – és bevallom, ilyenkor a gyerekeknek még a mesenézést is megengedjük –, vagy felváltva, hogy egyikünk a gyerekekkel legyen.

Ők türelemmel viselik ezt az időszakot, mi meg nem győzzük mondani nekik, hogy már csak pár hét, és eltűnnek az asztal közepéről a laptopok, és visszakapják a szüleiket.

Házasságunknak is kemény próbája ez az időszak minden évben. Kapcsolatunk majdhogynem „technikai együttlétre” redukálódik, nincs idő kettesben töltött időre, még családira se nagyon. Beszélgetéseink elég sablonosak: „El tudod-e vinni a gyerekeket reggel, mert nekem korábban kell mennem?” „Elintézted-e ezt vagy azt?” „Befizetted?” „El tudsz-e menni érte?” „Ki megy boltba?” stb. Évekkel ezelőtt még nagyon türelmetlen voltam a férjemmel ebben az időszakban, ma már – mivel a saját bőrömön is tapasztalom ezeknek a heteknek a nyomasztó érzését – elfogadom, hogy házasságunk lángja ilyenkor csak pislákol. Szerencsére kapcsolatunk, egymás iránti szeretetünk bőven rendelkezik annyi tartalékkal, hogy kibírjuk így ezt a bő egy hónapot, elfogadással, szeretettel viseltessünk egymás iránt, és támogassuk egymást ebben a pár hétben. Nem akarok álszent lenni, azért időnként előfordul egy-egy kiborulás, hogy nem bírom, hogy minden otthoni terhet egyedül viszek, miközben nekem is sok munkám van. Bár a munka, feladatok mennyisége kérdésében mindig ő nyer.

Szerencsére a nagy hajtás közben a gyerekeink mindig figyelmeztetnek bennünket, hogy advent van, és közeledik a karácsony.

Már november végén fel kell díszítenünk a házat, esténként, amikor imádkozunk, meg kell gyújtani a gyertyákat az adventi koszorún, levelet kell írni az angyaloknak, karácsonyi dalokat énekelnek, műsorra készülnek, és számolják a napokat. Hála nekik, azért vannak pillanatok, amikor elcsendesedünk, megállunk.

Ma már a favásárlást és az ajándékbeszerzést sem hagyjuk az utolsó utáni pillanatra, bele se merek gondolni, mekkora csalódás lenne 24-én karácsonyfa és ajándékok nélkül. Nagy barátom az online rendelés, és évek óta egy kedves ismerősünk, aki karácsonyfa-árusítással is foglalkozik, kiválasztja nekünk a legmagasabbat, és házhoz szállítja.

Ha nem is tudjuk teljesen tudatosan megélni az adventet, és hullafáradtan esünk be a fa alá, mégis rengeteg mindenre tanít bennünket: elfogadásra, türelemre, arra, mikor jobb inkább hallgatni, hogyan támogassam a másikat, hogyan helyezzem magam elé a többieket.

Várakozunk, várjuk, hogy vége legyen ennek az időszaknak, és karácsony legyen. Év végére mindig „kicsit meghalunk”, de Krisztus megszületik, és megvált bennünket!