„Soha nem vágytam külföldön élni” – beszélgetés Ránki Dezsővel, a Nemzet Művészével

– Ma a művészi megmutatkozásnak, önmenedzselésnek már egészen más a kultúrája, mint 30-40 évvel ezelőtt, ám a kimagasló tehetségnek régen is kitüntetett figyelem járt. Ön hogyan élte meg a „csodagyerekséget”?
– Azt hiszem, a szó klasszikus értelmében nem voltam csodagyerek. Csak nyolcévesen kezdtem a zongoratanulást. Hamar kiderült, hogy van a zenéhez tehetségem, de végigjártam a normális iskolákat, igaz, hogy pár évvel gyorsabb tempóban a szokásosnál, és 21 évesen diplomáztam. Koncertezni 18 éves koromban kezdtem, amikor megnyertem a nemzetközi Schumann-zongoraversenyt Zwickauban, éppen akkor, amikor felvettek a Zeneakadémia II. osztályába. Az nehéz tanév volt, mert egyszerre végeztem az akadémia első két osztályát, a IV. gimnáziumot magántanulóként, és le is érettségiztem az egyre szaporodó koncertek mellett.

– Milyen családi támogatás állt ön mögött? Zenélt más is a családban?
– Szüleim, nagyszüleim nem voltak zenészek, bár mindkét nagyapám műkedvelőként hegedült. A tágabb családban apám unokatestvére, Ránki Lili volt zongoratanár. Viszont mindenki szerette a zenét, apám szenvedélyes lemezgyűjtő volt, és állandóan szólt a rádió, amiben akkor még sokkal több volt a klasszikus zene. Ebbe nőttem bele, és például nagyanyáméknál Csillaghegyen – ahol a nyarakat töltöttem – az arra járók csodálkozva néztek kisgyerekként, amikor a kapuban állva torkom szakadtából énekeltem a rádióban hallott operarészleteket.

– Az a közvélekedés, hogy az azonos műfajban jeleskedő művészek örökké rivalizálnak, versengenek egymással. Mennyire zavarta vagy ösztönözte önt, hogy több, önhöz hasonlóan kimagaslóan tehetséges kortársa volt?
– Nagyon jó világ volt akkor a Zeneakadémián. Az előtérben állandóan nyüzsögtek a növendékek, tanárok, a ruhatári pulton ülve vagy a büfénél beszélgettünk, vitatkoztunk. Sajnos a mai Zeneakadémián, talán biztonsági okokból is, de hiába keressük ezt a légkört, visszahozhatatlanul elveszett…

Minden este koncerten ültünk, és – őszintén mondom – irigység nélkül örültünk egymás sikerének, ha valami igazán jól ment. Ha ilyet hallottam, csak kedvet csinált a még több munkához, gyakorláshoz.

– Jól érzékelem, hogy azóta mintha megváltozott volna a hozzáállás a zenéhez?
– Alapvető különbség volt a maihoz képest, hogy akkor még nem volt számítógép és internet, tévé is alig, ezért nagyobb becsülete volt a zenének, zenészeknek, koncertéletnek. Idealizálás és „bezzegakkormégjóvolt”-ozás nélkül: igen, őszintébbnek, lelkesebbnek éreztem a zenéhez való hozzáállást.

– Miben lett más ön szerint a közönség, az érvényesülés terepe, a gondolkodásmód egy fiatal, pályakezdő komolyzenész szempontjából?
– Minden bizonnyal egy hosszú folyamat eredménye a mostani helyzet, de számomra elviselhetetlen mértékűre emelkedett a „mutasd meg magad” jelenség. Természetes, hogy mindenki ki akar tűnni, de ezt sokszor egyénieskedéssel akarják elérni. Ennek pedig elsősorban a zene látja kárát. A látvány uralkodik a mostani világban, és a zenét is ennek rendelik alá sajnos. A külső megjelenésre gyakran több gondot fordítanak, mint a szakmai felkészülésre. A mostani fiatal tehetségeknek összehasonlíthatatlanul nehezebb dolguk van, mert úgy kellene művészileg jót produkálniuk, hogy a megváltozott igényeknek is megfeleljenek. A menedzselés–önmenedzselés jelentősége túlságosan megnőtt, a közönséget pedig sajnos be lehet csapni.

A recept: mutatkozz magabiztosnak, derűsnek, közvetlennek, átszellemültnek, és máris nyert ügyed van. De hol a zene? Persze tisztelet a kivételnek.

– Ezeket a nehézségeket fiuk, a szintén zongoraművész Ránki Fülöp kapcsán szülőként személyesen is megtapasztalták, gondolom.
– Fülöp soha nem volt ilyen típus, őt a zene érdekli szenvedélyesen, az öncélú hatáskeltés a lehető legtávolabb áll tőle. Ha érhette is befolyás, hogy a mai trendnek feleljen meg, ettől teljesen elzárkózik, meg sem érinti. Szeret elmélyedni a munkában, és minden járulékos „menedzselési” tevékenység csak teher neki. Szerencsére van néhány igen tehetséges barátja, aki hasonlóan gondolkodik, és hasonlóan igényes, mint ő, ezért gondolom, hogy talán mégis van remény ebben a mostani kirakatvilágban is.

Kép

Ránki Fülöp - Kép: Radnóti Róza

– Több éven át tanított. A pedagógiai és az előadóművészi pálya hogyan hatottak egymásra?
– A diplomát követő tíz évben tanítottam a Zeneakadémián Kadosa Pál mellett, de lassanként rájöttem, hogy a sok utazás, koncertezés mellett egyszerűen nem jut rá elég idő és energia, így lassanként leépítettem. Ha tanítottam, zavart, hogy nem készülök a koncertekre, ha gyakoroltam vagy utaztam, lelkiismeret-furdalásom volt a növendékek miatt. Nekik sem jó, ha a tanáruk csak hébe-hóba ér rá órát tartani. A tanítás egyébként igen jól hatott a saját zongorázásomra is, mert a közös munka során felfedezett dolgokat intenzíven, egyértelműen kell megmutatni, megfogalmazni, elmagyarázni. Az előbb említett okok miatt viszont a tanítást elég hamar abbahagytam.

– Többször hívták külföldre is vendégtanárnak. Mi az oka, hogy sosem fogadott el ilyen felkérést?
– Egyrészt soha nem vágytam külföldön élni, és még az ilyen pozícióval járó időszakos távollétektől is idegenkedem. A koncertezéssel ugyan néha hosszabb utazás is jár – Japánban például tizenötször jártam, többnyire 2-3-4 hetes turnékon – de az tényleg utazás, és nem egy helyben ülés. Egyébként olyankor is hamar elkezdem számolni a hazaérkezésig hátra lévő napokat. Másrészt nem érzem magamban sem az elhivatottságot, sem a képességet, hogy igazán jól csináljam.

Alkalmi kurzusokat meg azért nem vállalok, mert azok többnyire nyilvánosak, én pedig úgy gondolom, a tanár–diák kapcsolat hasonlít az orvos–páciens viszonyra: bizalmas, és senki másra nem tartozik.

– Igen, ez ismét egy olyan fontos alapvetés, amely szembe megy a mai „trendekkel”. Másrészt évtizedek óta rendszeresen játszanak együtt feleségével, Klukon Edit zongoraművésszel, az utóbbi években pedig kisebbik fiukkal, Fülöppel is. Ha családtagok játszanak együtt, akkor abban benne van az a bátor vállalás is, hogy megmutatkozik valami ezekből a legközelibb, legszemélyesebb kapcsolatokból is – jól gondolom?
– Az, hogy nemcsak az életben, hanem a zenében is egymás társai vagyunk, az élet csodálatos ajándéka. A kettő persze összefügg, nem véletlenül találtunk egymásra. A nyolcvanas évek közepétől játszunk együtt rendszeresen, már több mint 500 közös koncerten vagyunk túl. Fülöppel együtt a néhány háromzongorás darab mellett – amelyekből sajnos kevés van – olyan műsorral szoktunk fellépni, amiben Fülöp szólót játszik, mi pedig négykezest vagy kétzongorást.

– Ha Fülöpnek egyéni fellépése van, ki izgul jobban kettejük közül?
– Gyakran vettem észre magamon, hogy majdnem úgy készülök lélekben Fülöp koncertjére, mintha nekem kellene játszanom, és nagy megkönnyebbülés, amikor ráébredek, hogy nem így van. Fülöpnél ugyanis nincs ok az izgalomra, rendkívül alaposan készül fel a koncertekre, egyedül azért drukkolok, hogy jól érezze magát. Hogy ő izgul-e, nem tudom, de ezzel különben sem kell foglalkozni. A zene a fontos, és ezt ő is tudja.

– Nagyobbik fiúk, Soma építész, de feltételezem, bizonyára lett volna tehetsége a zenei pályához is. Ő is játszott valamilyen hangszeren gyermekkorában? Soma hogy kapcsolódik az önök zenei életéhez?
– Soma gyerekkorában tanult pár évig zongorázni, de aztán teljesen elzárkózott ettől az életmódtól és abbahagyta. Azért szerettük volna, ha tanul zenét, mert ez mással nem pótolható pluszt ad mindenkinek, de persze butaság lett volna kényszeríteni, meg sem fordult a fejünkben, hogy akarata ellenére próbáljunk meg belőle zenészt faragni. Mindenkinek megvan a maga útja, ő pedig már gyerekkorában katedrálisokat és egyebeket rajzolt folyamatosan. Már régen nem játszik hangszeren, de fontos számára a zene, sokat hallgat, igen jó füle, ízlése van, és rendkívül kritikus.

Kép

Klukon Edit és Ránki Dezső - Kép: Felvégi Andrea

– Hogyan töltötték, hogyan élik meg a vírushelyzetből fakadó leállást?
– Sok zenésznek, előadóművésznek katasztrófát, létbizonytalanságot hozott a tavaszi leállás, a koncerteket lemondták, utazni nem lehetett. Nekünk is elmaradt lényegében minden, többek között egy spanyolországi és egy japán turné is, ez utóbbit talán jövő tavasszal lehet pótolni, ha a helyzet megengedi. Ettől eltekintve én személy szerint nagyon jól éreztem magam itthon nyugalomban, olyasmikkel foglalkozva, amikre egyébként kevés idő és energia jut. Rengeteget voltam a kertben, szerencsére gyerekkorom óta nagyon szeretek kerti munkát végezni, nem tudok betelni vele. Igen nagy könyvtárunk van, 40 év alatt hatalmas mennyiség gyűlt össze, van mihez nyúlni. Emellett családi körben, ráérős étkezésekkel, kávézgatással telt az idő, és tetszés szerinti időbeosztással, sürgetéstől, határidőktől mentesen lehetett zongorázgatni. A mostani, talán még súlyosabb helyzet már kevésbé ért váratlanul, és bizakodunk, hogy belátható időn belül átvészeljük ezt is.

– Említene konkrét olvasmányélményt is az utóbbi időből?
– Éppen nagy érdeklődéssel olvasom Alan Walker könyvét Chopin életéről, amely ugyanolyan alapos, szeretetteli és mégis olvasmányos, mint a háromkötetes Liszt-mongoráfiája. Gulyás Dénes barátunktól kaptuk nemrég kölcsön Mario Vargas Llosa „A látványcivilizáció” című kötetét, amely a megjelenése idején elkerülte a figyelmünket, és hiába kerestem mostanában. A szerző rendkívüli éleslátással mutat rá a mai világ visszás folyamataira.

– Hogy látja, lehet-e valami pozitív következménye ennek a kényszerű bezárkózásnak?
– Egyáltalán nem vagyok hajlamos arra, hogy misztikus összefüggésekre gondoljak, de olyan fokra emelkedett már a világban az úgynevezett „pörgés”, élvezethajszolás, elképesztő mennyiségű utazgatás, hogy ennek a súlyos, sokak számára tragikus járványnak a jótékony mellékhatása lehet, ha nyugodtabb, óvatosabb, visszafogottabb életet kezdenek élni az emberek.

Nem baj, ha csönd van, mert lehetőséget ad, hogy elgondolkodjunk. Ne féljünk az unalomtól, és ne rohanjunk állandóan valahová, egyáltalán, kíméljük magunk körül a világot.

Amíg még nem késő. Persze a létbizonytalanságnak, ami sok embert érint most, el kellene múlnia.

– 2020. november 5-től a Nemzet Művésze-díj birtokosa. Mit jelent az ön számára ez a kitüntetés?
– Miután mindig itthon, Magyarországon éltem – nem azért, mintha nem mehettem volna el, hanem mert ez az otthonom –, a most kapott kitüntetésnek különösen örültem. Ilyenkor egyébként mindig furcsa érzésem van, egy kicsit rajtam kívül álló dolognak érzem. Amellett, hogy nem ez a cél, mégis nagy öröm, ha az évtizedek óta végzett munkát az abban illetékes grémiumok értékelik, jutalmazzák.

– A hivatalos elismeréseken túl mik voltak azok a visszajelzések, események, amikre sikerként, „kitüntetésként” emlékszik vissza?
– A legnagyobb jutalom számomra az, ha egy-egy koncert után, még ha nem is vagyok elégedett – ahogy lényegében soha nem –, de úgy sejtem a visszajelzésekből, hogy a hozzám közelállók megéreztek valamit abból, amit a művekben próbáltam eljátszani.