Neked elmesélem – Akit soha el nem hagyok
1971 karácsony éjszakája, éjféli mise a tatai nagytemplomban. Havas, hideg tél volt. Vártam, hogy beléphessek a templom ajtaján, ahova benyitva épphogy befértem. Mintha az egész város itt lett volna. Rengeteg gyertya égett, és fenyőillat lengte be a teret. Szinte mozdulatlanul álltam hátul, az egyik márványkocka négyzetméterén. Tőlem nem messze álltál te, hosszú, fekete kapucnis kabátban, egy fiúval. A kapucni egy Madonna-arcot keretezett, egy olyan arcot, amelynek az összes vonása mosolygott: a szemed, a szád, az arcod almagömbölyű gödrei, a nyakad íve. Szemérmetlenül, illetlenül néztelek, figyeltelek, magamra is szóltam: „Gyuri, ezt nem illik!” – de vonzott a látvány, vonzott a lényed.
Eldöntöttem: az enyém leszel. Mintha életem fő céljává válltál volna: kiderítettem, ki vagy, és meglepett: egy utcával laksz arrébb, és tizenöt éves múltál. Fél éven keresztül őriztem arcod vonásait, időnként felidézve magamban. Pestre jártál középiskolába, ahonnan egy hónapban egyszer jöttél haza. Esélyem sem volt, hogy a közeledbe kerüljek, egészen augusztus huszadikáig. A szüleim minden évben két hetet csak egymással töltöttek, pihentek – ilyenkor az enyém volt a ház, amit én ki is használtam, házibulit szerveztem. Magabiztos belső bizonyossággal mentem oda hozzád és hívtalak el. Kapásból elutasítottál, de ahogy távolodtál tőlem, visszafordultál: „Na, mi a baj, nem lesz csajod?” Sosem felejtem el a szemtelen tekinteted. Milyen furcsák vagyunk mi, emberek… Férfiak, nők… Milyen furcsa vagyok én: képes voltam úgy szeretni, hogy nem is ismertelek, hogy sosem beszéltem veled, sosem hallottam a hangod.
Különös képesség szeretni az ismeretlent, csak azért, mert hisszük, van ott valami, ami a miénk.
Volt egy teraszunk, hatalmas üvegablakokkal. Ott ültem egy kopott, sokat látott padon egy lánnyal, amikor egyszer csak kopogtak. Te voltál az. Azonnal a földre buktunk, és guggolásban osontunk ki az ablakok alatt… Már ekkor szégyelltem volna, ha valaki mással látsz. (nevet) Mintha ígéret lett volna az, hogy eljöttél – ettől a naptól kezdve nem volt más nő az életemben. Másnap, amatőr filmesként Kecskédre mentünk kocsival, elkísértél, ez volt az első randevúnk, majd a Mechwart tér volt a biztos találkozási pont. Gyakran szöktettelek ki a kollégiumból, figyelve arra, hogy időre hazaérj. Majd 1973-ban két évre bevonultam katonának, ahol sok szabályt megszegtem, ugyanis csak Tatára volt kilépési engedélyem, én mégis civil ruhában, stoppal indultam fel hozzád Budapestre. Ebben az időszakban mindennap levelet írtunk egymásnak, gyerekes sorokban biztosítottuk a másikat a szerelmünkről.
Három év telt el, ami természetes módon hozta magával: össze fogunk házasodni. Lánykérés nem volt.
Együtt mentünk el jegygyűrűt venni, ami után beültünk egy presszóba, és csak egyszerűen felhúztuk egymás ujjára a gyűrűket. Te 18 éves voltál, én 22.
Egymástól tanultunk élni. Én egy hirtelen haragú, melankolikus természetű férfi voltam, aki képes volt napokig morgolódni magában, és indokokat keresni, hogy miért neki van igaza. Emiatt sokat és sokszor vitatkoztam a gyerekekkel. Tőled tanultam meg: békével, megértéssel előrébb jutok… Illetve először rendszeresen nemet mondok, te pedig már mosolyogsz, mert tudod: végül úgyis beleegyezem.
Amikor az első gyermekünket vártad, nálam egy ritka betegséget diagnosztizáltak: a vörösvértestjeim túl hamar bomlottak le. Akkoriban ez egy különös, ritka betegségnek számított, olyannyira, hogy emlékszem, az orvosok a fejem felett vitatkoztak, hogy mit lehetne tenni. Annyit tudtunk, hogy ez a betegség bármikor átfordulhat leukémiába. Te mindennap bejöttél hozzám, és vigasztalásképpen ott sírtál mellettem. (mosolyog) Sok olyan helyzetet kaptunk, amikor nem tudtuk, hogy a másik megmarad-e nekünk. Sok olyan csendes, magányos, sebzett és szomorú esténk volt, amikor az éjszaka hagyta, kívánta, hogy átgondolhassuk: milyen is lenne az élet a másik nélkül. Volt, hogy három hónapot a kórházban töltöttem, mert a tüdőmben egy tüdőszűrés alkalmával csomókat találtak; volt, amikor te hét-nyolc kórházban jártál egy éven belül… Ezekhez képest el is felejtem azt az évet, amikor összeomlott a több mint 20 évig működő családi vállalkozásunk. Emlékszem, ennek komoly tétje volt: majdnem az otthonunkat is elvitték a fejünk fölül. Mi nem egy életre, csak a holnapra terveztünk. Arra, hogy most itt vagyunk, először csak te meg én, aztán egy fiú, majd még egy, és végül egy kislány.
Dacolok a vörösvértestekkel, a csomókkal – itt vannak bennem régóta, de ugyan mekkora helyet foglalhatnak el ahhoz képest, ami te vagy nekem?
Eszembe jut egy sor, amit Stephen King egyik könyvében olvastam: „Ez a dolgod ebben a cudar világban: életben kell tartanod magadban a szeretetet.” Igen, a szerelem múlik, de ha jól múlik, szinte észrevétlen megy át szeretetbe. 47 év után nem a vágy, nem a kívánt szépség – amit egykor a templomban láttam –, nem a gyerekek és nem az évek kötnek hozzád, hanem az a fajta bizonyosság, ami miatt 47 évvel ezelőtt magabiztosan hívtalak meg a házibuliba, ami miatt képes voltam megszeretni téged anélkül, hogy ismernélek.
Ezt a bizonyosságot összetartozásnak hívom, amelyet sehol máshol, senki mellett nem éreztem. Az a bizonyosság, hogy ebben az életben nekünk egymással van dolgunk, hogy ebben az életben én hozzád leszek hű, és te vagy az, akit soha el nem hagyok.
A történetet Jakab György és felesége, Jakab Györgyné (Katalin) emlékei alapján Kosztin Emese foglalta írásba.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
