Napi viták lényegtelen apróságokon – avagy a hosszú házasság biztos ismérvei

A férjem őrizget, én selejtezek. Ő kivételes becsben tartja a tárgyakat (ide sorolva azokat is, amelyeket én csak takarítási objektumnak titulálok). Gyengéd szálak fűzik a tollaihoz, nyilvántartva, melyiket milyen alkalomra kapta, hol vette (minden kabátzsebében, táskájában, fiókjában van két-három megfelelő darab), a húszéves több mérettel kisebb öltönyeihez és kopott táskáihoz; sőt, a kiolvasott újságjaihoz is. Utóbbiak pedáns rendben állnak felhalmozva az ágya mellett, szerinte nyilván ez az értelmiségi hálószoba enteriőrjének szerves eleme, az én szememben viszont a köteg maximum ablakpucolási célokra alkalmas. Bevallom, én különös élvezettel válok meg a ruháktól is, amelyek évek óta nem kerültek ki a szekrényből, a tollakat pedig, gátlástalanul csak használom, olykor a tett helyszínén hagyva, máskor meg idegen tollakkal ékeskedve igencsak rugalmasan kezelve a tulajdonviszonyokat.

A férjem alázattal viseltetik a tárgyak iránt, én gátlástalanul használom őket. Ő módszeresen feltekeri a fogkrémes tubust, én ott kezdem préselni, ahol éppen eszembe jut,  ő késsel vágja föl a leveleket, én fájdalmas fölszisszenése közepette türelmetlenül föltépem. A konyhai csomagolásokat sem a perforáció mentén nyitom ki. Ő mértani szabályszerűséggel helyezi egymás mellé a cipőit, miközben drámai szófordulatokkal jellemzi az enyémeket: „az előszobában fetrengve egymáson taposnak”.

Ő megfontol és mérlegel (szerintem totojázik) én cselekszem (szerinte többnyire meggondolatlanul).

Ha támad egy fantasztikus ötletem, például, hogy rendezzük át a nappalit vagy hívjuk meg a barátainkat vacsorára, és ő azt feleli, meglátjuk, elégedetten konstatálom, hogy semmilyen komoly ellenérv nem hangzott el, és másnap elkezdem húzogatni a bútorokat és meghívni a vendégeket. Az ugyanis nyilvánvaló, hogy mennyire praktikus mindkettőt egyszerre végrehajtani, hiszen az új nappalit rögtön meg is mutathatjuk a barátainknak. Párom azonban úgy véli, hogy mindezt nem beszéltük meg, és súlyosbító körülményként értékeli, hogy mindkettőt egy napra, méghozzá egy fontos meccs tévés közvetítésének napjára időzítettem. Természetesen nem hagyja, hogy egyedül küzdjek a bútorokkal, de minden egyes darab elmozdítása előtt hosszasan ecseteli, hogy miért jó az ott, ahol van.

A férjem szerint az ajtók és ablakok természetesen azért vannak, hogy be lehessen csukni őket, szerintem pedig nyilvánvalóan azért, hogy ki lehessen nyitni. Néha elgondolkodom, hogy a mi kis nézeteltéréseink azért rendszerint kikerekítik a világról alkotott képünket. Mert itt van például ez a nyílászáró-ügy. Ha csupán azért lenne, hogy kinyissuk, csak egy lyuk lenne a falon, ha pedig azért, hogy becsukjuk, nyilvánvalóan az sem. Néha azt is elképzelem, hogy ha ugyanúgy bontanánk ki a borítékot, nem tudnám első pillantásra, hogy a férjem olvasta-e már. Ha pedig a tubus térben felvett alakzata nem jelezné egyértelműen, hogy az az én – férjem számára borzasztó ízű – fogkrémem, biztosan azt nyomná tévedésből a fogkeféjére.

Szerencsére azért sok dologban egyet is értünk. Például abban, hogy milyen vicces a szüleim villany-termosztát párbaja: ha anyu fölkapcsolja a villanyt, apu lekapcsolja, ha anyu fölveszi a fűtést, apu leveszi, és ez így megy egész nap, (ami persze költséges játék, mert a lehető legmagasabb villany- és fűtésszámlával jár). És abban is tökéletes köztünk az egyetértés, hogy a gyerekeinknek meg kéne már tanítanunk, hogy ne vitatkozzanak mindenféle lényegtelen apróságon.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>