„Ez egy terrorista! Azonnal menjen ki!” – Egy ideges asszony különös tesztje

A találkozó vezetője először igyekezett megnyugtatni, hogy itt mi beszélgetni szeretnénk, és nem félünk az emberektől. De az asszony egyre erőszakosabban kiabált, és keresetlen vádakat szórt arra az emberre. A terroristának nevezett férfi idegesen és felháborodottan reagált a vádra. Akcentusából és külsejéből arra lehetett következtetni, hogy közel-keleti származású. Papírt lobogtatott, hogy ő hivatalos engedéllyel tartózkodik itt, de ez a nő minden rendezvényre utána jön, és mindenütt be akarja feketíteni – még valami féltékenységi helyzetre is halvány utalást tett. Egy támadó és egy védekező, hasonlóan indulatos ember feszült egymásnak, és az a veszély is fenyegetett, hogy kudarcba fullad a rendezvény.

Mindenki tanácstalan lett. Mi ilyenkor a helyes megoldás?

Finoman ránéztem a vezetőre, és jeleztem, hogy szerintem kísérjük ki az asszonyt. Erre ő behívta a portást segítségnek. Közben felálltam, és a hölgy hóna alá nyúltam, mondván, álljunk fel, és menjünk ki. De ő közölte, hogy „ne tapogassam”. Megérkezett a portás. Egy papíron megmutatta a rendőrség telefonszámát, és kérte, hogy menjen el, különben kihívja a rendőrséget. Egy jelen levő úr szintén felállt, és ezt mondta: „Egyeztessük a szabályokat!” Azt remélte, hogy majd meggyőzi ezt a hölgyet arról, hogy ha betartja a találkozó kommunikációs szabályait, akkor itt maradhat. De egyre világosabb lett, hogy ezen a síkon nem fogunk dűlőre jutni.

Mindenkiben fokozódott az ingerültség, és azt hiszem, hogy mindenkiben nőtt az önvád érzése is. Volt, aki felállt, és otthagyta az egész programot. Talán mondott is valamit, ami bennem így csapódott le: „Minekünk itt jóságos, keresztény lelkeknek kéne lennünk, akik erőszak nélkül és szeretettel megoldják a dolgokat.” Ezt az énképet szeretnénk viszontlátni a környezetünktől is. Arra gondoltam, hogy talán mégiscsak erőszakos voltam, amikor a hóna alá nyúltam, hiszen megsértettem az intimszféráját. Akkor joggal mondhatta: „Ne nyúlj hozzám!” A legtöbb ember pedig csak ült, és nyilván úgy érezte, hogy most nem nála van a labda. Még nagyobb zűrzavar lesz, ha mindenki feláll, és elkezd intézkedni.

Nagyon furcsa helyzet volt. Mintha tesztelt volna minket ez az asszony: mit teszel, ha valaki zavaróan viselkedik egy kellemesnek indult találkozó alkalmával? Mintha a lelkünk legmélyét hoznák elő, mutatnák meg ezek az esetek.

Én is megdöbbentem magamon. Szeretem minél gyorsabban tisztába tenni az ilyen helyzeteket. Szeretem gyorsan megállapítani, hogy az illető kicsoda, micsoda, és a fejemben el is készül a menekülési terv. Ilyenkor körülnézek, keresem a szövetségeseket, és igyekszem a lehető legkedvesebben kivezetni az illetőt.

De a megállapodások embere is ott volt, aki akkor is tárgyalásokat kezdeményez, amikor ez lehetetlenség. Egy olyan asszonnyal is a megbeszélés útját választotta, aki erre akkor nem volt képes, alkalmas.

Azután volt olyan is, aki a fenyegetés eszközét vetette be.

A legtöbb ember pedig hallgatott.

Óriási önismereti teszt volt ez mindenkinek, aki jelen volt, és hajlandó volt belenézni ebbe a tükörbe. De most utólag azt látom, hogy mégis mi együtt, az összes hátrányunkkal, előnyünkkel, rossz megoldásainkkal meg tudtuk találni a jó megoldást. Hiszen aránylag gyorsan és békésen kiment ez az asszony, és folytathattuk a beszélgetést. A lelkünknek volt mit emésztenie.

Vajon hogyan lehetséges erőszak nélkül válaszolni egy erőszakos helyzetre? Vajon mi a felelősségünk ilyenkor? Az én tanulságom az maradt, hogy ezt az utat csak együtt tudjuk megtalálni. Mintha úgy kaptuk volna az életet mindannyian, hogy az együtt adja meg a jó megoldást.

Mert lehet, hogy az egyikünk talán túl erőteljes, de ő lesz az, aki a többieket átlendíti tehetetlenségükön. Ha figyelünk egymásra, ha tudunk „részek” lenni egy ilyen helyzetben is, ha a szemünk egyik sarkából a másikat nézzük, akkor megtaláljuk a jó utat. Én legalábbis ezt éltem meg ott, és az életem sok-sok eseményében.

Egyik lehetséges út az, hogy vádoljuk egymást, vagy éppen a másik fölé akarunk keveredni; a másik út pedig az, hogy vállaljuk önmagunkat, de nem zárjuk ki a másikat a cselekvésből. Ezen az előadáson ez nyilván könnyebb volt, hiszen mindenki a szebb arcát mutatja egy keresztény találkozón, mindenki udvariasabb még a szokásosnál is. Otthon és a munkahelyünkön valószínűleg nehezebb ez a figyelem. De ez az út vezethetne minket előre a lelki növekedésben.