Lackfi János: Másfél mázsás, szőrös újszülött

Adott egy francia falu, ahol százan laknak, s amelyet még száz nyaralni érkező népesít be szünidőben. A település neve Villon, a neves költő gyámja itt szolgált papként. A jó (néha kevésbé jó) François is járt itt alighanem. Egy ott élő főiskolai tanár fejébe vette, hogy nemzetközi költőfesztivált rendez. Megkeresett párizsi kultúrintézeteket, és leakasztott egy venezuelai meg egy belga költőt, plusz engem. Honor nyema, de hoznak-visznek, etetnek-itatnak, szállásolnak, és lesz jó néhány fellépés. Plusz vonzerő, hogy Villon épp Champagne és Bourgogne határán terül el, vagyis folyékony inspiráció tekintetében bőségesen el van látva. A szervezők önkéntes fiatalok voltak, a szállás­adók helybeliek.

Megnyertem magamnak Waltert, a német származású, nyugalmazott kamionsofőrt. Vagy ő nyert meg engem. Walter másfél mázsa volt, csupa szakáll, ujjatlan pólót és bermudagatyót viselt, füléből diszkrét kereszt lógott.

Kicsi házuk az ezermester Walter és könyvelésben megőszült, kerekded felesége keze nyomát viselte. Minden ragyogott a tisztaságtól, az ántik konyhacsempétől a falon díszelgő régi, vörösréz edényekig. Walter rusztikusra flexelt gerendákból rótta össze a konyhapultot. A vécében diszkrét muzsika fogadta a belépőt, amely egy ódon rádió hangszórójából szivárgott. A furfangos Walter kicsi, modern lejátszót rejtett el a szépen rendbe hozott, muzeális készülék belsejében. Nem tudtam, miért mosogatószer-ízű a steak, amivel kínáltak, amíg nem láttam, milyen csillogó hab marad az elmosott tányérokon: attól ragyogtak úgy.
Rettentő szívélyesen fogadtak. Walter a feleségemet és gyermekeimet ábrázoló fotó kapcsán érdes humorral megjegyezte, ha nem az én asszonyom lenne, már rá is mászott volna ezerrel. Nevetgélve ütöttem el a jellegzetes garathangon odavetett bókot. Walter úgy beszélt, ahogy más krákog, Louis Armstronghoz méltó orgánumát szivarral és rummal köszörülte. Amikor elvittek misére, kamionsofőr haverom is felkereste a maga szentélyét, és úrvacsorát ivott egy közeli kocsmában. 

A nyitófelolvasáson a templomot hetven ember töltötte meg, ami alaphangon durvább, mintha Budapesten egymillió ember menne el irodalmat hallgatni.

És aztán körbe roadshow-ztuk a környék közösségi házait, könyvtárait, és mindenhol összegyűlt ötven-hatvan ember a tiszteletünkre. Walter fuvarozott és kísérgetett, nagyon büszke volt rá, hogy saját költője van. Mondogatta nekem, hogy a többi fellépő a nyomomba sem érhet; és hiába magyaráztam, hogy ez azért igazából nem versenyfutás, mindenki máshogy ír, így kerek a világ.
Eljött a következő nyár, és a szervezők újra írtak, nem volna-e kedvem megint kiutazni. Megtisztelő visszatapsolás, s amikor megérkeztem, kiderült, szállásom ugyanott lesz, mint előző évben. Keverni akarták a kártyát, hogy másik családot is megismerhessek, ám Walter ököllel az asztalra csapott:
– Nem, János az ÉN költőm.

Az eltelt idő alatt váratlan események következtek be. Waltert egy szép napon hiába szólongatta felesége, hogy jöjjön ebédelni, márpedig ez nem vallott a fickóra.

Az asszony belépett a műhely ajtaján, és kérdőre vonta férjét, aki dühös mozdulattal zavarta ki őt. Mint kiderült, épp bőszen barkácsolt, amikor pillangó telepedett a munkapadjára, ami annyira megindította szívét, hogy tollat, papírt ragadott, és rímekbe szedte, honnan jön, hová megy az a törékeny rovar, és mit keres a robusztus szerszámok között. Alkotói láz uralkodott el a kamionsofőrön, szinte üldözte az ihlet. Megverselte a községháza előtti talicskát, amelybe muskátlit ültettek, az ódon kapukat és a zöld mezőket, bármit, ami meggondolatlanul a vadonatúj költő útjába került. A templomban én olvastam fel Walter egy-két szövegét, mondván, Villonban költő született, igen helyes baba. A művész úr sosem kereste a szavakat, ha valakit el kellett küldeni a búsba, de most egy oszlop mögött irult-pirult busa szakállával és másfél mázsájával: a világért meg nem szólalt volna.
A búcsúestén Walterék kertipartit rendeztek, nyílt tűzön hatalmas adag csirkecombot sütöttek az egyik szomszédnál. Utána felolvasás következett, majd beszélgetésbe keveredtem egy kedves finn hölggyel, aki atlétikus iramot diktált a poharazásban. Egy ratafia nevű becsapós italt, voltaképp szesszel felütött gyümölcslét kortyolgattunk. Későn értünk haza, kőtömbként zuhantam ágyba. Pár óra alvás után indultunk, hogy a reggeli repülőt elérjem. 
Mit nem adtam volna hajnalban a garázsban álló hűtőben alufóliába tekerve pihenő ropogós combokért, amelyeket a háziak a kutyáknak szántak! Ám francia módi szerint lekvárt kaptam, édes kalácsot, és a kedvemért még a vajat is kinn hagyták langyosodni. Az autó három és fél órán át suhant velem, gyomromban fel-alá forgott az édeskés reggeli, átkoztam a belém nevelt illedelmességet, és röpdöső csirkecombokkal álmodtam.  

A cikk Lackfi János „Vízen járni tilos” című sorozatában jelent meg. A sorozat többi darabját ide kattintva olvashatja>>

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>