Deák Kristóf és Nina Kov: „Mintha lebontanád az eddigi életed, és egy teljesen újat kezdenél”

– Hét éve vagytok házasok. Hogyan ismerkedtetek meg? 

Kristóf: 2006-ban Budapesten találkoztunk. Nina Párizsban született és Cannes-ban nőtt fel (édesapja orosz, édesanyja magyar – a szerk.) – ha nem költözik Budapestre pár évvel korábban, lehet, hogy sosem ismerjük meg egymást A találkozásunk sorsszerű volt. 
Először Berlinbe költöztünk 2008-ban, majd egy évvel később Londonba, ugyanis felvettek az angliai Westminster Egyetem filmrendező mesterszakára, Ninát pedig koreográfus mesterszakra a Labanba (Trinity Laban Conservatoire of Music and Dance – a szerk.). Aztán éltünk többek között Svájcban is, 2017 óta pedig megint tartósan Budapesten. 

– A filmezés, illetve a tánc és a koreografálás gyerekkori álmok voltak? 

Nina: Én hétévesen lettem figyelmes egy tánc témájú plakátra, ami olyan nagy hatással volt rám, hogy attól kezdve tudatosan készültem a táncos pályára, tizennégy éves koromban pedig azt is eltökéltem, hogy egyszer koreográfus leszek. Időközben tettem egy kis kitérőt: két évig levelezőn jártam a Sorbonne modern irodalom szakára, de végül visszahúzott a szívem a tánchoz. 
Kristóf: Nekem nem volt ennyire kristálytiszta jövőképem. Nem mondhatom, hogy gyerekkorom óta rendező akartam lenni, de sokat köszönhetek a Brassó Utcai Általános Iskolában tanító rajztanáromnak, és az általa szervezett videós szakkörnek.

Ötödikesként ott fogtam először VHS kamerát a kezembe. Olyan nagy és súlyos volt, hogy alig bírtam el, de azért én lelkesen szaladgáltam vele nagyszünetben, és készítettem az iskolatelevízió műsorait az osztálytársaimmal.

Ez mély nyomokat hagyott bennem, de akkoriban még a zene érdekelt jobban. Gimiben zenekarokban játszottam, érdekelt a hangmérnöki és a zenei produceri munka, de azért a film is hívogatott: pontosan emlékszem, milyen izgalmas volt Sydney Lumet Hogyan készül a film? című könyvét olvasni. Aztán érettségi után mégis a Műszaki Egyetemre jelentkeztem villamosmérnöknek.
Csak három évvel később, 2003-ban felvételiztem a Színház- és Filmművészeti Egyetem gyártásszervező szakára, ahol aztán az évfolyamtársaim hatására vágni is elkezdtem. Akkor már biztos voltam benne, hogy filmrendező szeretnék lenni, csak hát tudtam, hogy ehhez még sokat kell tanulnom.

Kép

Kép: Páczai Tamás

– 2017 mérföldkő volt az életedben. Ekkor nyerted el az Oscar-díjat a Mindenki című filmmel a legjobb élőszereplős rövidfilm kategóriában. Ezt követően sok megkeresést kaptál?

Kristóf: Az Oscar-díj után számomra nagyon kinyílt a világ. Hollywoodban százhoz közelített azoknak a producereknek és stúdiófőnököknek a száma, akikkel találkoztam, és szerencsére köztük volt pár olyan, akivel megtaláltam a közös hangot, és bele is kezdtünk abba, hogy tető alá hozzunk egy projektet. Az elmúlt években szakmailag inkább Amerikára fókuszáltam, de a magyar munkát sem hanyagoltam: elkészítettem A legjobb játék című húszperces sci-fit Ninával, valamint a Foglyok című kisjátékfilmet, amely egy ideje a Netflixen is nézhető.

– Ősszel kezdődik Kristóf első nagyjátékfilmjének, Az unokának a forgatása, amelyben ismét alkotótársak vagytok, de ugye ott van nektek most a tizenöt hónapos Liza is. Szüleitek, barátaitok segítségére mennyire számíthattok majd?

Nina: A család rengeteget segít nekünk, amiért végtelenül hálásak vagyunk. „It takes a village” – tartja az angol mondás, vagyis egy egész falunyi segítség is jól jön, ha az embernek gyereke születik. Egy baba születése olyan, mintha lebontanád az addigi életed, és egy teljesen újat kezdenél. Sokszor emberpróbáló, ugyanakkor felemelő dolog szülőnek lenni. Időnként van bennünk bizonytalanság, néha vannak logisztikai és anyagi nehézségeink, de nem ijedünk meg a problémáktól, mert a sok utazás, a szabadúszás megedzett bennünket. Emiatt talán az átlagnál rugalmasabbak vagyunk.
Kristóf: A munkát és a magánéletet is csak úgy lehet csinálni, ha az ember tudatosan szoktatja magát a kihívásokhoz. Hogy Liza baba úton van, azt a Foglyok forgatásának befejezése után pár nappal tudtam meg Ninától. Tavaly májusban született, és egy csoda! A születése óta csak kisebb filmeket forgattam, most ősszel lesz először, hogy tizennégy órákat távol leszek a családomtól. Nem könnyű feladat, hogy megtaláljuk az egyensúlyt privát és szakmai élet között.

– Mi árulható el a készülő filmről?

Kristóf: A tapasztalatot és tudást, amit Ninával együtt és külön-külön magunkba szívtunk, most ebbe a filmbe dolgozzuk bele. A producer Zákonyi S. Tamás, a dramaturg Nina, aki már az elejétől kezdve együtt dolgozott velem a forgatókönyvön, és sok ötlettel járult hozzá. A film egy személyes történeten alapul, és napjainkban játszódik, arról szól, hogy egy átlagos, szelíd ember hogyan veszi fel a harcot az igazságtalansággal, hogyan próbálja a kezébe venni az irányítást. Nem könnyű vállalkozás egy nagyjátékfilm elkészítése, annál is inkább, mert most a műfajokat is keverjük, és nagyon sok szereplőt mozgatunk. Számomra ez egyfajta tűzkeresztség lesz. Ha minden jól megy, akkor jövő ősszel kerül sor a premierre.

Kép

Kép: Páczai Tamás

Nina: Azért is nagy kihívás ez a film, mert egy Kristófék családjában megtörtént eset inspirálta. Nem könnyű távolságot tartani olyasmivel, ami ennyire közelről érint egy alkotót, ugyanakkor nagy feladat úgy megcsinálni, hogy univerzális mondanivalója legyen, és mindenkit megérintsen.

– A legjobb játék a mesterséges intelligencia hatalmáról, térnyeréséről szól. Nina, te Dancing with Drones (Tánc drónokkal) címmel is készítettél már performanszot. Szerinted indokolt lehet mostanában újra feltenni a kérdést: mi a tánc? Van a technológiai változásnak hatása a formai és a strukturális aspektusokra, esetleg a narratívára?

Nina: Változik a forma, a technikai lehetőség, de a történetek, amiket ősidők óta mesél az emberiség, és a bennük szereplő archetípusok nem változnak. Koreográfusként úgy gondolom, hogy a gépek mozdulatai, mozgásai is ugyanolyan fontos szereplői lehetnek egy előadásnak, mint az emberi táncosok vagy a zene – ezáltal tanulhatunk valamit arról, hogy mit jelent embernek lenni. Nekünk, művészeknek az a feladatunk, hogy a világban zajló eseményekről – így a technológiai változásokról is – beszéljünk, és egy élményen keresztül gondolkodásra késztessük az embereket. Mindig hangsúlyozom, hogy nincs olyan, hogy jó és rossz technológia, az ember teszi jóvá vagy rosszá. A saját félelmeinket és reményeinket vetítjük rá, emiatt már-már isteni tulajdonságokkal ruházzuk fel. Az embereket két ellentétes táborra lehet osztani: akik imádják, és akik félnek tőle. Ezen felül kell kerekedni, és egyszerűen csak használni. Ehhez mindenki számára elérhetővé, tanulhatóvá és használhatóvá kell tenni, különben kisajátítja egy szűk, hatalommal bíró réteg.

– Mi az, amit nagyon szerettek egymásban szakmailag és emberileg?

Nina: Kristófban többek között az a csodálatos, hogy nagyon ért az emberekhez. Könnyen kommunikál, szinte mindenkivel képes megtalálni a közös hangot, rendkívül empatikus, ami a filmjeiben szerintem tükröződik is, és nem utolsósorban mindenkiben meglátja a jót.
Kristóf: Én Nina ösztönösségét és kreativitását irigylem. Mindig mondom is, hogy a családban ő az igazi művész, én inkább vagyok egy mérnök és egy művész keveréke.
Nina: Kettőnk közül Kristóf a racionálisabb, én az ösztönösebb, de remekül kiegészítjük egymást, számos közös vonásunk van, például mindketten kíváncsi természetűek vagyunk, már-már extrém mértékben. Ezt egyáltalán nem szégyellem, sőt, abban hiszek, hogy aki kíváncsi, sokáig él, és sok mindent megtanul. Ezt fogom mondogatni majd a kislányunknak, Lizának is. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. októberi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>