„Közösségben többet érhetünk el” – Tóth Noémi még a legkritikusabb román szülők szívébe is belopta magát

– „A Földnek nincs szüksége több sikeres emberre. Nagyobb szüksége van béketeremtő, gyógyító, helyreállító, mesélő és szerető emberekre.” A dalai láma, Tendzin Gyaco gondolataival indítasz a bemutatkozódban. Ez a mottód?
– Olyan értékeket fogalmaz meg ez az idézet, amelyek fontosak számomra. Nem kell egymást agyontaposva űzni a sikert, én abban hiszek, hogy közösségben többet érthetünk el.

– Ezért jelentkeztél a Petőfi Programba?
– Az interneten találtam a felhívást, hogy programszervezőket keresnek, és úgy éreztem, hogy ezt nekem találták ki. Megpályáztam, aztán el is engedtem a dolgot, csináltam tovább a színházat, ahol akkoriban dolgoztam. Egyszer csak jött a telefon, hogy menjek be egy interjúra, ahol személyesen találkozhattam a koordinátorokkal, utána összekapcsoltak más ösztöndíjasokkal, és onnantól kezdve már minden gyorsan ment.

– Bukarest elég nagy kihívásnak tűnik. Miért döntöttél a román főváros mellett?
– Először a Kőrösi Csoma Sándor programba jelentkeztem, hat országot jelöltem meg, elsőként Új-Zélandot, aztán a Petőfi Sándor Program keretén belül hatodik helyre került Bukarest. Új-Zélandból már teljesen felkészültem, amikor jött a hír, hogy Romániába kerültem.

Megmondom őszintén, az elején sokkot kaptam, hiszen Erdélyben voltam már, de Bukarest teljesen idegennek tűnt.

Eredetileg a Petőfi Sándor Művelődési Ház volt a fogadószervezetem, de ahhoz, hogy jól végezhessem a dolgomat, a gyerekek munkájára is szükségem volt, hiszen azzal a céllal mentem ki, hogy színjátszást fogok tanítani. Az Ady Endre Líceummal már itthon felvettem a kapcsolatot, az igazgatónő nagyon szimpatikus volt, megnyugodtam, hogy jó helyre fogok kerülni. Itt meg is ragadnám az alkalmat, hogy köszönetet mondjak mentoromnak, Buday Richárd Tibornak, az RMDSZ bukaresti területi elnökének, a Petőfi Művelődési Központ elnökének, és Trif Olga Máriának, az Ady Endre Elméleti Líceum igazgatónőjének, akik végig támogattak és segítettek engem.

Kép: Tóth Noémi

– Magyar származású gyerekekkel foglalkoztál?
– A bukaresti magyar közösség nagyon összetartó kis csapat, sokan költöztek fel Erdélyből, így a magyar identitással náluk nem volt gond. Volt viszont egy osztály, ahol a gyerekek 80 százaléka inkább románul beszélt, és mivel én nem ismertem a nyelvet, rá voltak szorítva arra, hogy magyarul szóljanak hozzám. Élő meseolvasást szerveztem a gyerekeknek, megrendeztem a Benedek Elek népmese-napot.

A tanárok is örültek annak, hogy a foglalkozásaimra olyan darabokat hoztam, amelyek játszva vették rá a gyerekeket arra, hogy magyarul gondolkodjanak és beszéljenek.

– A román szülők szívébe is sikerült belopnod magad?
– Volt egy negyedikes kislány, akinek román volt az anyukája. Eleinte nagyon kritikusan viszonyult hozzám, aztán amikor meglátta a kislányát decemberben szerepelni, nagyon boldog lett. Odajött hozzám és azt mondta: tudja, hogy nem egyszerű természet, de reméli, folytatom, amit elkezdtem. Amikor júliusban visszamentem látogatóba, ő üdvözölt elsőként, ami nagyon meglepett, de örültem neki.

– A kreativitásnak mekkora szerepe van a közösségépítő munkában?
– Nagyon fontos a kreativitás és a spontaneitás is. Mindig újat kell hozni, rugalmasnak kell lenni! A karácsonyi műsor próbái már javában zajlottak, amikor odajött hozzám egy anyuka, hogy a kisfia szeretne zongorázni. Már összeraktuk a műsort, nem volt könnyű utolsó pillanatban átszervezni mindent, de találtunk neki helyet, hiszen nem magamért, hanem értük dolgoztam.

– Ez decemberben történt, gondolom, a következő nagy műsort márciusra terveztétek. Volt lehetőség a ’48-as ifjak ünneplésére?
– Nagyon jó műsort hoztunk össze, a hét elején még próbáltunk, aztán egyik napról a másikra bejelentették, hogy nincs tanítás. Olyan gyorsan lett minden elvágva, hogy még a gyerekektől sem tudtam elköszönni. Összehívtunk egy válságstábot, és az igazgatónő meggyőzött arról, hogy okosabb, ha hazautazom, és itthonról kapcsolódom be az online oktatásba.

Kép: Tóth Noémi

– Akkor még pont kint töltötted a március elsejét. Elhalmoztak márciuskákkal?
– Amikor bementem az iskolába, nem tudtam, hogy mi az a márciuska. (Március elsején márciuskát ajándékozni szinte kötelező figyelmesség Romániában. Ilyenkor árusok hada lepi el az utcákat. Egy olyan román népszokásról, tavaszváró gesztusról van szó, amit az idők folyamán sokan a romániai magyarok közül is átvettek. – a szerk.) Csak láttam, hogy a gyerekek „meg vannak őrülve”, és hozzák a pici kitűzőket. Akkor még nem sejtettem, hogy ezek egyben a búcsúajándékaim is…

– A hangodból úgy érzem, hogy egyáltalán nem bánod, hogy végül nem a kiwik földjére kerültél.

– Sőt! Ha újból kiírják a programot, szívesen jelentkeznék a román fővárosba folytatni, amit elkezdtem.

Hiányt okozott bennem az, hogy nem tudtuk bemutatni a darabokat, amelyeken annyit dolgoztunk, és egy baba–mama programot is szeretnék beindítani. Bukarest az ösztöndíjprogramon kívül is jelezte, hogy visszavár, de még egyáltalán nem lehet tudni, hogy elindul-e az oktatás szeptemberben. A gyerekek mindenesetre nagyon hiányoznak, és bízom abban, hogy hamarosan újra találkozhatunk!

A Magyarok közösségben sorozat legújabb részei a Külhoni Magyarok honlapon is elérhetők.