Neked 90 nap, neki egy egész élet! – Rendhagyó párbeszéd a COVID-ról és a bezártságról

– János, te hogyan viselted az elmúlt három hónapot, és hogyan alakult át az életed?

János: Nekem és szűk családomnak meglepően kevés aggodalmat hozott, nagyon izgalmas periódus kerekedett belőle. Természetesen embertelenség lett volna, ha nem rendít meg a sok-sok haláleset, Ferenc pápa szívszaggató imája az áldozatokért az üres Szent Péter-téren. Ugyanígy féltettem a városban rekedt felnőtt gyermekeimet, akik végig dolgoztak, és nagyon hiányzott az ölelésük. Meg úgy egyáltalán, az emberi kontaktus. Szeretem meglapogatni a barátaimat. Nekem, képzelettel dolgozó embernek megrendítő volt, milyen gyorsan sci-fivé változhat az életünk, gondolok itt többek között a maszkra, a köhögés démonizálására, UFÓ-ruhás egészségügyisekre, határlezárásokra. Egyik pillanatról a másikra disztópiában találtuk magunkat. A járvány gyakorlatilag elvette a jövőt és a totális mobilitás illúzióját. A feloldások óta is roppant óvatosan és feltételesen tervezünk.

– Balázs, te mozgásodban korlátozott vagy, hiszen egy lábbal élsz, mégis annyira fürge és aktív vagy, hogy gyakorlatilag futólépésben kell haladnom, ha tartani akarom veled a tempót. Úgy érzem, hogy te a saját „bezártságodat” és korlátaidat maximálisan elfogadtad. A COVID miatti korlátozás hogyan érintett?

Balázs: Én sosem voltam egy önmarcangoló, önpusztító típus. 1992-ben diagnosztizáltak csontrákot a sípcsontomban, 16 évesen amputálták a jobb lábam, de én erre annyit mondtam: túléltem, meggyógyultam, hajrá tovább!

Neked felállni egyetlen mozdulat, nekem kettő-három, de én az állapotommal járó többletfeladatokat elfogadtam.

A COVID miatti korlátozásokkor azt érzékeltem, hogy az emberek nagy része a többletfeladatokat nehezen akarta elfogadni. Ódzkodtak a kesztyűtől, a maszktól, morogtak, hogy le kell fertőtleníteni a vásárolt árut, illetve hogy nem lehet kimozdulni. Ezek apró kellemetlenségek, amik miatt felesleges bosszankodni. Nálunk, a Hunguest Hotelsnél megállt az élet, március 23-tól home office-ban dolgoztam. Feleségemmel és két gyermekemmel egy A3-as lapra „órarendet” készítettünk, szépen felírtuk, melyik nap mit fogunk csinálni. Gyakran kimentünk a kertbe, amit lehetett, házhoz rendeltünk, heti egyszer pedig a feleségem ment vásárolni. Nem éltük meg katasztrófaként az elmúlt hónapokat, szerettünk sokat együtt lenni.

– János, te és a családod milyen mentális akciótervet dolgoztatok ki?

János: Természetesen semmilyet, mint ahogy senki más se készült józanul ilyesmire. Viszont ez a periódus az életmódunkból rengeteg pozitív dolgot felerősített, és jó néhány negatívumot vagy legalábbis stresszfaktort kiszűrt. Például rájöttünk, hogy a Messengert lehet elmélyült lelki beszélgetésre vagy bensőséges imára is használni. Én egy internetes lelkigyakorlaton is részt vettem, és bár nem utazhattam Izraelbe, ahová lelkigyakorlatra mentünk volna, helyette viszont nagyon intenzíven, minden érzékemmel jártam Betániában, Jézus és Lázár lakomáján.

Sokkal több volt nálunk a közös családi ima, a közös étkezés, kirándulás, beszélgetés, kertészkedés, s több időm jutott barkácsolni.

Kevesebb lett a bevétel, ám az üzemköltség is sokkal kisebbre zsugorodott: heti egyszer mentünk bevásárolni, feleségem és ötéves kislányom fantasztikus karantén-kenyereket sütött, zöldséget-gyümölcsöt rendeltünk házhoz helyi termelőktől. Elmaradt jó néhány fellépésem, de karantén-színházat indítottam a Facebook oldalamon, 165 adás ment le, és Delhitől Ljubljanáig, New Jerseytől Fiuméig, Lübecktől Sydneyig rengetegen követték az adásokat. Jöttek plusz feladatok is: a Várkert Bazár oldalára húsvéti dalciklust írtunk felkérésre Gryllus Danival. Mindenképp fontosnak éreztem, hogy tartsam a lelket az emberekben – Harcsa Veronikával, Bolyki Lacival, a Louisiana Double-lel, Tompos Kátyával örömfokozó karanténdalokat írtunk és osztottunk meg.

– Volt olyan pont, amikor, ha csak egy rövid időre is – akár a fogyatékosság, akár a COVID-periódus miatt – elvesztettétek a türelmeteket, elcsüggedtetek?

Balázs: Szerencsére az amputációmkor és most, a koronavírus idején is biztos háttér volt mögöttem. Annak idején édesanyám otthagyta a munkáját, hogy minden idejét és energiáját rám áldozhassa. Most a családom volt a biztos bázis, így nem volt okom elcsüggedni, de mint mondtam, én nem is vagyok ilyen típus.

Elcsépeltnek hangozhat, de nem szabad másokat hibáztatni, mert sehova se vezet. A megoldást nem kívülről kell várni – magunknak kell megkeresni.

János: Én sem csüggedtem el. Hálás voltam és vagyok azért, hogy felettem az ég, alattam a föld mennyi mindent ad, élményt, élelmet, életet. Hálás vagyok a szakmámért, az irodalomért, mert láthattam, milyen ereje van, hogy kitágítja a világot, mennyi emberben képes tartani a lelket hónapokon át. De azért ijesztő volt kilépni a külvilágba, és érzékelni a növekvő félelmet, az agressziót, és azt, ahogy az emberek egyetlen köhintéstől halálra válnak, és páni félelemmel ugranak el egymás útjából. Látni a hosszú sorokat a posta vagy a bolt előtt, elképzelni, mi lenne itt ősszel vagy télen… Nem voltam ráfüggve napi szinten a hírekre, de így is volt mitől rémüldözni, miért imádkozni. Szívszorítóak voltak a kihalt templomokból közvetített COVID-misék.

A mozgás nekem rengeteget jelent, a helyi kocakosarasokkal azonban épp csak ki tudtunk próbálni egy vadiúj tornatermet, s máris lecsapódott a „sorompó”. A foci is nagyon hiányzott, egyedül rugdostam a kertünkben kiskapura, pontosabban a Jóistennel fociztam csak. Ha valami okból kerekesszékbe kényszerülnék, biztosan keresnék parasport-lehetőséget, és nem nyugodnék, amíg egy jó kis kerekesszékes kosárcsapatra nem bukkanok. Persze, ha fizikailag erre nem lennék képes, az biztos borzasztóan megviselne, mint ahogy az apróbb sérülések is feldühítenek.

Hatalmas iskolája lenne az az állapot a türelemnek, mert ezt régóta, intenzíven tanulgatom, s haladtam is már benne, de még mindig nem az erősségem.

– Az elmúlt pár hónapban sajnos tapasztalhattunk agressziót és dühöt is. Voltak, akik gyanakodva, félve vagy dühösen néztek embertársaikra, fiatal az idősre és fordítva. Vagyis pillanatok alatt gyártottunk sztereotípiákat. Balázs, ez neked speciális igényűként nyilván ismerős helyzet.

Balázs: Ezelőtt jó néhány évtizeddel a speciális igényűek el voltak bújva, nem kellett velük számolni, találkozni. Ha valakinek például levágta a lábát a vonat vagy megsérült munkabalesetben, az otthon maradt „bezárva”, mert nem voltak olyan eszközök, amelyek segítettek volna a járásban, közlekedésben. Legfeljebb a szűkebb környezetében tudtak az állapotáról. Azonban a 21. században elkezdődött az integrálódás, és az információs társadalom fejlődése lehetővé teszi, hogy a fogyatékosság már ne az alkalmatlanságot, a képességek hiányát jelentse, hanem egy olyan helyzetet, amelyben a környezet alakításával az emberek életminősége – a fogyatékos emberek életminősége is – javulhat. Egyre nagyobb a lehetőség a találkozásra, a társadalmi beilleszkedésre, de sajnos a fejekben még mindig nincs meg az akadálymentesítés. Ami kicsit más és elüt a normálistól, azt nem szeretjük látni, vagy csak nagyon nehezen fogadjuk el, a feszültséget pedig hajlamosak vagyunk egymáson levezetni. Így volt ez a kijárási korlátozás, az idősávos vásárlás idején is.

– Szerintetek hogyan lehetne sikeresen akadálymentesíteni a fejekben?

Balázs: A leghatékonyabb eszköz az empátia fejlesztése. Teljesen mindegy, hogy épekről vagy fogyatékkal élőkről van-e szó. Az érzékenyítés hozzájárul a fogyatékosság és az egymással kapcsolatban gyártott előítéletek, a félelem, a tartózkodás, a sajnálkozással telített elfordulás felszámolásához. Mindezt már gyerekkorban el kell kezdeni. Sokszor látom, hogy ép szülő inkább elfordítja a gyermeke fejét, ha sérült embert lát, pedig lehet, hogy a gyerek kíváncsi lenne – válaszolni kell neki, amikor kérdez.

A másik oldalon, a speciális igényű emberek oldalán pedig bátorítást és lehetőséget kell adni, hogy az érintettek elhagyják a szűk, ismert környezetüket, és felfedezzék a világot, „láthatóvá váljanak”.

Pont emiatt léptünk kapcsolatba és kezdünk együttműködésbe az Access4you-val – ez a cég a világon egyedülálló magyar fejlesztésű tanúsító–minősítő rendszert dolgozott ki, és részletes információt ad a speciális igényű emberek számára, hogy az adott hotel, étterem, irodaház vagy bevásárlóközpont valóban használható-e a számukra.

János: Mindig is azt gondoltam, hogy puzzle a világ, és ha csak a szép és ép kicsi kockákat rakosgatjuk egymás mellé, az összkép lyukas, leprás, szederjes lesz. Fontos az esélyegyenlőséget nem csak szlogenszinten gyakorolni! Minden támogatást meg kell adni azoknak, akik hátránnyal indulnak, és nevelőiket, szüleiket is intenzíven kell segíteni. Látom, milyen hősiesen küzdenek, milyen elképesztő szinten gyakorolják az önátadást azok az ismerősök, akik speciális igényű gyermeket nevelnek. Nem lehetünk elég hálásak nekik! Hozzájuk képest én, átlagos apuka, csak macskajancsi vagyok. A szomszéd faluban, Mányon él egy édesapa, bokszedzőként, raktárosként dolgozik, és halmozottan sérült kisfiát hurcolja télen-nyáron tizenéve a karjában, nyakában. Beszerzett egy tandem biciklit, bejárták az országot. Elképesztő életöröm lakik a kissrácban, és hatalmas dolog, hogy egy felnőtt férfiember ilyen alázattal és szeretettel tudja szolgálni őt.

Támogatott tartalom. A cikk az Access4You megbízásából, a Képmás Natív Stúdió közreműködésével készült.