Mit csinál a tanító néni nyáron? Csak nem pihen?
Az örök ifjúság titka a megújulás. Nekem megadatik az a lehetőség, hogy egy új elsős osztállyal szeptembertől új életet kezdjek. Pályám során már nyolcadszor. Nincs kizárva, hogy most lesz az utolsó alkalom, ezért elhatároztam, hogy az elmúlt zűrös tanév után nagyon kipihenem magam, hogy hatalmas lendülettel kezdjem az új tanévet. De azért nem minden pont úgy alakul, ahogy elterveztem.
Kép: Freepik
A közhiedelemmel ellentétben nem három hónapból áll a tanítók nyári szünete. A gyerekeké sem! Szabadságom egy részére a régi tanév, másik szeletkéjére a következő pályázik. Tehát jól be kell osztanom azt, ami jut.
Júliusra nem tervezek iskolai munkát. Végre szabadnak érzem magam, és rendet tehetek saját (tengernyi) holmim közt. Apa ezt örömmel fogadja, átvállalja még az ebéd elkészítését is!
Ne takaríts, oh, tanító, ha nem akarsz sírni! A rendrakás ugyanis szomorkodássá alakul… Nem óhajtom ebben a frissen kialakult „szamárfészekben” tölteni az életem, ezért szorgalmasan selejtezek, de a fel-felbukkanó emlékek lelassítanak és megríkatnak. Olyannak érzem magam, mint a cseresznyefa, amelynek éppen a gyümölcsérés előtt tördelték le az ágait.
Négy évvel ezelőtt kaptam egy nagyszerű osztályt. Az utolsó félév koronázta volna meg munkámat. Ezt a korona szót is ellopta a vírus, és ellopott szinte mindent tőlem, ami széppé teszi a negyedikben tanító életét.
Elmaradt a bizonyítványosztás is, amikor szertartásosan megszorongatjuk a kis könyvecskét, és ez a mozdulat átvisz a következő tanévbe. Egy kedves albumot lapozgatok, talán századszor. Sok meglepetés mellett ezt is az én drága negyedikes osztályomtól kaptam. Potyognak a könnyeim, borzasztóan sajnálom magam, kicsit szégyellem is, aztán mérges leszek (mert azt is szoktam), de nincs kin levezetnem a mérgem. Egy vírust, egy járványt mégsem tudok megpofozni.
Végre elfogadható rend van a polcokon, az íróasztalomon. Készen állok az új kalandra. Huszonhárom új elsős kismókus várja (remélem), hogy szeptemberben együtt kezdhessük a tanévet. De előtte: pi-he-nés!
Első szünetes tevékenységként bevásárlok a családnak. Lassan, megfontoltan, kapkodás nélkül. Furcsán néznek rám a Bosnyák téri boltban, mert hangosan ujjongok egy rakás kicsi, százforintos doboz láttán. Mások nem tudják, hogy megtaláltam a tökéletes tárolót az elsősök logikai készletének. Igen, megfogadtam, hogy nem „dolgozom”, de ezt nem lehetett kihagyni. Mivel szabadságon vagyok, ellenálltam a méhecskés matricáknak. Büszke vagyok magamra. Holnap azért megnézem, kapható-e még, nehogy valami kolléga (aki nem hajlandó nyáron pihenni, mint én) orvul felvásárolja.
A családi tanács döntése alapján polcot kell csináltatnunk, a közeli barkácsboltban leadom a megrendelést. A munkás hétköznapok alatt ezt nem tehettem meg. Várakozás közben a pulton egy nagy tekercs smirglit pillantok meg. Igen, ez kell! A négy éve készített, az írás előkészítéséhez gyártott játékomat fel kell újítanom! Persze nem most, majd augusztusban, de a smirgli most van itt. Megveszem.
Az élelmiszerboltban talán nincs kísértés, csak ennivaló. Egy hang azt súgja, hogy ne menjek be, holnap is ráér… Az üzletben árucsere volt. Valaki a fagyasztott árukat tartalmazó pultok közé sunyin elhelyezett, iskolában is klassz holmikkal próbált kicselezni. Sikerült neki.
Ugyanaz a mozdulat a fagyasztott spenótért vagy egy csomag alkoholos jelzőfilcért nyúlni, drága kollégák, én szóltam, vigyázzatok!
Otthon kipróbálom a filceket, szép kiírt betűket írogatok különféle lapokra. Körök, fecskefarkak, betűk… Ejnye, hiszen vakáció van, gyorsan elrakom az elsős füzeteket. Nem túl mélyre.
Lakótelepen lakunk, ahol a munkájára igényes közös képviselő szép piros laminált lapon értesít a lomtalanításról. Az eseménynek már vége, de azért lopva körülnézek, nem lát-e valaki, amikor óvatos mozdulatokkal leszedem a hirdetőtábláról a kincset. Ha közelít az iskolaidő kezdete (csak akkor!!), pompás szívecskéket fogok belőle kivagdalni az olvasástanításhoz. Nyilván mind a tizenkét hozzánk tartozó lépcsőházban van ilyen lap…
Délutánra elromlik az idő, kedvem támad megnézni egy részt kedvenc régi NSZK-s krimisorozatomból. Nem szégyen ilyesmivel tölteni az időt, kiváló alkalom a dekorációnak szánt képek vagdalására. Figyelmem megosztása pompásan működik, több mint harminc év gyakorlatom van benne. A gonosz főszereplő egy halom papírméhecske kivágása közben is gonosz marad. Mire elkapják őkelmét, kész egy komplett ábécé. Ez nem munka, hisz szünidő van, és egyszerűen esik az eső.
Este a hűvös idő ellenére a lakóházak által ölelt udvaron találkozunk néhány ismerőssel, hangulatos a beszélgetés, egy kis sör mellett üldögélünk a kerti padokon. Rutinosan szedem össze a sörösdobozok nyitófüleit. A kérdő tekintetek láttán elmagyarázom, hogy ezek a fülek pompás Mikulás-övcsatok lesznek az iskolában.
Nem dolgozom, pihenek, de a lehetőséget mégsem engedhetem elszalasztani.
Másnap reggel a bejárati ajtónk kilincsén egy csinos kis papírtáskát találok, benne két sajtosdoboz. Gyötröm az emlékezetem. Csak fél pohár sört ittam meg este, komolyan csak annyit, valakinek mégis sikerült meggyőzően elmagyaráznom, hogy a sajtosdoboz egy tanító számára nem szemét. Nem iszom több sört.
A következő napot valóban iskolamentesen kívánom eltölteni, átválogatom a ruhatáramat. Fogyókúrám eredményeként végre sikerült sok kilótól megszabadulnom, megválok sátor méretű ruháimtól (ez erős motiváció a visszahízás ellen). Délre készen vagyok. A szekrények rendben, a padlón pedig csinos kupacban az engem kinőtt blúzokból, nadrágokból gondosan kivágott kis textil-négyzetek állnak, mellettük a gombok. Jók lesznek egy rajzórán, képeket fogunk belőlük ragasztani. Ma sem sikerült elszakadnom kedvenc munkakörömtől.
Megfogadtam, hogy csak augusztus elseje után nézek a tantervbe, július végéig a tanmenet szót ki sem ejtem a számon. Eddig sikerült.
Ma még a szemészeten és a fülészeten sem hoztam szóba, ahová koromból adódóan minden nyáron elzarándokolok. Pedig a hosszú várakozás során megismerkedtem Panni nénivel, aki nyugdíjas tanító néni. Holnap elbiciklizek hozzá a fonalért és színes papírokért, amelyekről beszélgettünk.
Hosszú, géptelen idő után ma este kinyitottam a számítógépem. Megrohannak az online oktatás emlékei, az igyekezettel keveredő botladozásaim, ügyetlenkedéseim élményei. Igen, meg kellene ismernem néhány feladatszerkesztő oldalt, ez a jövő – de mégiscsak szünet van. Csak egyet engedélyezek magamnak. Gondosan kijegyzetelem az oktatófilmet, lejegyzem kockás füzetembe a lépéseket, befejezném, de ezek a hétpróbás dolgok mindig felajánlanak valami újat. Elvesztem…
Egyébként köszönöm, jól telik a szünet! Semmi munka!
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
