Kell-e nyáron fejleszteni a leendő elsősöket? – Kemény vélemények szakemberektől az elsősök szüleinek

– Kell-e a vakáció alatt „trenírozni” a leendő elsősöket az iskolára, vagy inkább engedjük szabadon játszani őket?

Süvegesné Rudan Margit fejlesztési tanácsadó, logopédus: Ahogy nyáron a szülőknek is szükségük van a pihenésre, ugyanúgy a gyerekeknek is. A családi szabadság időszaka – amikor több lehetőség van önfeledten együtt lenni, közösen tevékenykedni, játszani, kirándulni, beszélgetni – már önmagában fejleszti a gyerekeket. A gyerekek nyáron spontán is rengeteget érnek, gyarapodnak, növekednek. Nem szükséges az íróasztalnál betűket formázni vagy éppen olvasni tanítani a leendő elsősöket.

Ha csak lehet, érdemes elkerülni azokat a helyzeteket, amikor az anya vagy az apa a szülői szerep mellett más szerepekbe is belekényszerül, és gyermekének tanítójává, fejlesztőjévé válik, mert ez óhatatlanul is rengeteg feszültséggel terheli meg a szülő–gyerek kapcsolatot.

Kovács Krisztina, tanító, alapozó mozgásterapeuta, a Vitamaxi iskolaelőkészítő pedagógusa: Nagyon ellenzem én is az otthon tanító, folyton nyüstölő szülői bánásmódot. Teljes mértékben elveszi az iskolába készülő gyerek motivációját, csak azért, hogy a szülő a saját egóját növelhesse. Ezek a szülők nem gondolnak bele abba az egyszerű ténybe, hogy ez az iskola feladata. Unatkozó, unalmában önmagát elszórakoztató és ezáltal az órát megzavaró gyereket nevelnek.

Süvegesné Rudan Margit: Természetesen nem azt mondom, hogy a sok játék mellett ne lehetne óvatosan az iskolára készülni, de a direkt tanítgatás helyett sokkal eredményesebb lehet, ha például bevonjuk a gyereket a hétköznapi teendőkbe. A saját feladatok során, amilyen mondjuk a csipeszekkel teregetés, a borsópucolás, a felsöprés vagy a zoknipárosítás, rengeteget fejlődik a lurkó önállóságban, felelősségvállalásban, amely készségek az iskolához feltétlenül szükségesek. Egy séta alkalmával is lehet mondjuk az irányokat és az arányokat játékosan gyakorolni, hosszabb autóúton játszhatunk szójátékokat, de tényleg csak akkor, ha a gyerek vevő rá, és élvezi, amit csinál.

– A nagycsoport végeztével a gyerekek ugyan papírt kapnak arról, hogy iskolaérettek, mégis hatalmas különbségek lehetnek közöttük. Van, aki épphogy elmúlik hatéves, amikor kezdi az iskolát, mások csaknem nyolcévesen ülnek be az iskolapadba. Van, aki folyékonyan olvas, a másikat csak most kezdik érdekelni a betűk. Van, aki már szépen összehajtogatva teszi el a ruháit, és vannak olyanok is, akik folyton elhagynak ezt-azt… Az aggodalmaskodó szülőknek mit javasolnának?

Süvegesné Rudan Margit: A szülők általában pontosan érzik, tudják, ha a gyereküknek tényleg lemaradása van bizonyos területen. Örülök, ha minél korábban megkeresnek, mert fejlesztési tanácsadóként tudom, hogy akár már a kéthónapos nyári szünet alatt is sokat lehet lendíteni a gyerekeken. Segítek értelmezni, hogy mi állhat az elakadások hátterében, hogy mekkora súlyuk van ezeknek az eltéréseknek, majd tanácsot adok arra vonatkozólag, hogy mivel lehetne leginkább ösztönözni a felzárkózást. Sok esetben megnyugvást is tudok nyújtani, hiszen a szülővel beszélgetve gyakran kiderül, hogy nem is akkora a baj, mint amekkorának ő véli. A korkülönbségből nem vonhatók le törvényszerűségek, hiszen rengeteg az olyan hatéves gyerek, aki érettebb akár a hét pluszos társainál is. Az életkor egyetlen tényező a sok másik mellett, amelyek befolyásolhatják, hogy mire képes egy elsős kisgyerek. Nyilvánvalóan nagy szerepük van a tanítóknak ezen a téren, hiszen ha ügyesen differenciálnak a gyerekek között, senki nem fogja kevesebbnek érezni magát a másiknál, és a „nagyon elöl lévők” sem fognak unatkozni.

Kép

Kép: Freepik

Kovács Krisztina: A gyermekek fejlettségi szintje közötti különbség iskolába lépéskor a legnagyobb, mert akkor van az egyik fejlődéstani nagy érés, ami egyénenként nagyon változó, és a testi érettségen kívül a szellemi, érzelmi, idegrendszeri érettségben is megmutatkozik. Éppen ezért nagyon nehéz egy általános, mindenkire érvényes iskolaérettségi tesztnek megfeleltetni a gyerekeket. Mindenképp óriási a szülő és az óvónő felelőssége, aki iskolába engedi a gyermeket.

Amit nagyon jó lenne, ha minden szülő, pedagógus és tanmenetíró tudna, hogy alsó tagozat végére érnek össze a gyerekek. Ebben a négy évben az egyenlőtlen haladás teljes nyugalommal belefér, éppen ezért minősíteni, beskatulyázni egy kisiskolást véleményem szerint fájdalmas és igazságtalan dolog.

A rendkívül magasra tett társadalmi elvárások miatt sajnos a szülők már a baba megszületése után hasonlítgatnak és versenyeztetnek, ahelyett, hogy egy elfogadó, támogató, nyugodt környezetben hagynák kibontakoztatni a babájuk képességeit. Onnantól kezdve, hogy egy kisgyermek fejlődése lemaradást mutat, a szülő a szégyenérzetével és szorongásával még inkább visszahúzza őt a fejlődésben.

– Mi a helyzet azokkal a gyerekekkel, akik nagycsoportban sem szeretnek rajzolni, a színezéstől meg ki tudnának rohanni a világból?

Süvegesné Rudan Margit: A „nemrajzolásnak” nem a direkt rajzoltatás az „ellenszere”, hanem ha egy szintet visszalépünk a fejlesztésben. Elrakjuk a papírt és a ceruzát, és jöhet a gyöngy- és tésztafűzés, a gyurmázás, a homokban turkálás és a hasonlók. Azt, hogy pontosan hová kell visszalépni, személyre szabottan szoktuk megbeszélni. Ebben tudok fejlesztési tanácsadóként segíteni.

– Azt mondják, a „nagymozgások” fejlesztése jótékonyan hat a finommotorikára, a kézügyességre. Sok szülő éppen ezért speciális tornafoglalkozásokra járatja a gyerekét. Ezek hatásosak lehetnek?

Kovács Krisztina: A legjobb, amit egy szülő tehet – de egyre ritkább ez a mai rohanó, túlhajszolt világban –, hogy a szabadidő eltöltése valóban a „szabad” játékról szóljon. Az az ideális, ha mindez kortársakkal történik, de a közös, felhőtlen családi élmény is pótolhatatlan. Igenis bandázni kell, egymástól tanulni, konfrontálódni, kibékülni, átélni és magunkban kezelni esetleges igazságtalanságokat és óriási örömöt okozó sikereket. Semmilyen mozgásfejlesztésre nem lenne szükség, ha a gyerek „gyerek” lehetne és megismerhetné a saját határait: túlféltés nélküli fára mászással, patakon átkeléssel, kergetőzéssel, hintázással, dombról legurulással stb., a feszültséget önfeledten, visítva kiadva magából, terápiák helyett! Ezeket a hatalmas hiányosságokat próbáljuk tanszobai keretek között pótolni, a gyerekek szabadidejét elvéve, keserves munkával. Nagyon pedagógusfüggő ezeknek az óráknak is a hangulata, és a gyerekek mellett mi is sokat dolgozunk azért, hogy élményként, motiváló hatással tudjuk végigcsinálni, hogy legközelebb is szívesen érkezzenek az órára.

– Igaz az, hogy a szülői félelmek hátterében gyakran a saját gyerekkori rossz élmények állnak?

Süvegesné Rudan Margit: Gyakran előfordul, igen. Ha valakiben kellemetlen érzéseket kelt, amikor visszaemlékezik a saját iskolájára vagy az egykori tanítójára, akkor ezek az ösztönös viszonyulások a gyermeke beiskolázásakor is „bekapcsolhatnak”.

Ami még gondot szokott jelenteni, az a maximalizmus. Sokan 200%-ot várnak el a csemetéiktől, és persze szülőként önmaguktól is, és rettegnek attól, hogy nem fog úgy teljesíteni a gyerek az iskolában, mint ahogy a „nagykönyvben” meg van írva.

A sokszor teljesen természetes elakadásokat a saját szülői kudarcukként élik meg. Azt azért érdemes lenne tudatosítanunk, hogy „nagykönyv” nem létezik, és nem szerencsés, ha a gyermek teljesítményétől tesszük függővé, mennyire tartjuk magunkat jó szülőnek… Lazíts, lazíts, lazíts! Alapvetően ezt javasolnám a leendő elsősök szüleinek a nyárra, és persze amennyire lehet, a következő tanévre is. Nem lehet a gyerek útját faltól falig kikövezni! A csalódások, a kudarcok az élet velejárói, hagyni kell a gyerekeket is megtapasztalni a saját határaikat. Természetesen a nehézségekben álljunk mellettük, de alapvetően támogató módon, nem pedig mindenható megmentőként.