Így változtatta meg az életünket a koronavírus

„Jó érzés volt egy kicsit hősnek lenni” – Eszenyi Balázs, ápoló

Balázs egy hónapig ápolt idős koronavírusos betegeket a Szent János kórházban, jelenleg pedig a Kútvölgyi kórházban. „Az elmúlt hetekben rengeteget dolgoztam, ami mind fizikálisan, mind lelkileg megerősített. A kórházban tizenkét órán át kellett viselnem a védőruházatot, egy alkalommal 24 óráztam is, szó szerint izzasztó volt. A bepárásodó búvárszemüvegben pedig úgy éreztem magam, mint egy rövidlátó, akin nincs szemüveg.

Nem tapasztaltam különbséget a COVID-os és más páciensek ápolása között. Elég jól viselték az állapotukat, inkább azt élték meg nehezen, hogy nem látogathatják őket a szeretteik.

A dél-pesti szociális otthonból hozzánk kerülő idős és félig mozgásképtelen betegek ellátása már több energiát igényelt. A nehéz helyzetben maximálisan számíthattunk egymásra a kollégáimmal. Az I. Belgyógyászati Osztályon dolgozókkal olyanok vagyunk, mint egy nagy család, a járványhelyzet csak még inkább összehozott minket, nagyszerű volt velük a csapatmunka.”

Kép

Eszenyi Balázs 

A fiatal ápoló három éve dolgozik az egészségügyben, és az átéltek hatására még elhivatottabbá vált szakmája iránt. „A vírus előtt sokszor tapasztaltam lenézést, megesett, hogy csúnyán beszéltek velünk a betegek és a hozzátartozóik, a koronavírus viszont felnyitotta az emberek szemét, hogy szükség van az ápolókra. Volt, hogy tapsoltak nekünk, a kórházzal szomszédos épület ablakán pedig szív alakú kivilágítással mondtak nekünk köszönetet. Jó érzés volt egy kicsit hősnek lenni.”

„Tartunk tőle, hogy kevesebb embert tudunk ellátni” – Mundrucz Szilvia, szociális munkás

Szilvia, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat munkatársa egy hajléktalan férfiak számára fenntartott éjjeli menedékhelyen dolgozik. A vészhelyzet kihirdetésével a szállót és az intézményhez tartozó nappali melegedőt is be kellett zárniuk.

„Zárt térben gyorsabban terjed a vírus, és a hajléktalanok rossz egészségügyi állapotuk miatt a veszélyeztetett réteghez tartoznak – sokan tüdőbetegek –, így fokozottan elővigyázatosnak kellett lennünk. Rendszeresen mértünk lázat, 1,5 méterre helyeztük egymástól az ágyakat, és minimalizáltuk a személyes kontaktussal járó teendőket. Mivel nem tartózkodhattam kis térben összezárva a klienseimmel, nem volt lehetőségem azt a munkát végezni, amit szoktam, ettől függetlenül volt bennem egy kis félelem, hogy tudtomon kívül megfertőzöm a lakókat. A hivatalok bezárása miatt az álláskereséssel kapcsolatos ügyintézésben sem tudtam segíteni őket, helyette például kimostam a maszkjukat.”

Kép

Mundrucz Szilvia 

Azok, akik nem járnak el dolgozni, nem hagyhatták el az épületet, és a Szeretetszolgálat gondoskodott ellátásukról. Emiatt feszült hangulat uralkodott a házban, amit különböző programokkal igyekeztek enyhíteni, például filmmaratont szerveztek a hajléktalanoknak. Ennek ellenére előfordultak kisebb konfliktusok. „Az egyik férfit át kellett helyezni egy másik intézménybe, páran pedig inkább kiköltöztek, mert nem bírták a bezártságot.”

„Látva a lakókat, átértékeltem a saját helyzetemet: ugyan rossz volt, hogy nem találkozhatok a szeretteimmel, de én legalább szabadon mozoghattam, míg ők hetekre a házban ragadtak.”

A szállón továbbra is óvatosak: az ágyak egyelőre nagyobb távolságban maradnak egymástól, ugyanúgy lázat mérnek, maszkot viselnek, és kétóránként fertőtlenítenek. A nappali melegedő újra kinyílt, de egyszerre csak tizenöten tartózkodhatnak bent. „Novembertől, a nagy hideg beköszöntével jellemzően olyanok is felkeresik a szállót, akik egyébként nem szokták, így tartunk tőle, hogy egy következő hullám esetén kevesebb embert tudunk ellátni. Az utóbbi hetekben megnőtt a félelem az utcán élő hajléktalanokkal szemben, kevesebb élelmet és pénzt kaptak, holott ők még jobban is betartják a másfél méteres távolságot, mint azok, akik zárt légtérben tartózkodnak. Az utcán élőkre fokozottan oda kell figyelnünk.”

„Tetszett, hogy kicsit megállt az idő” – Illés Fanni, paralimpikon úszó

Fanni, a Vasas SC világ-és Európa-bajnok paralimpikon úszója épp a nyári tokiói paralimpiai játékokra készült, amikor Magyarországra is megérkezett a járvány. Az otthon töltött hetek után olyan érzés volt újra a medencében úsznia, mintha három év mozdulatlanságból kelt volna fel.

Kép

Illés Fanni 

„A vírus miatt minden idénre tervezett versenyt és edzőtábort elhalasztottak, köztük a paralimpiát is. Ez eléggé megnehezíti a felkészülést, hiszen cél nélkül nagy kihívás végig motiváltan dolgozni. Összesen hat hetet hagytam ki, ezalatt csak itthon, a lakásban tudtam edzeni: majdnem mindennap kondiztam, illetve folytattam az étrendemet. Úszás nélkül viszont elég nehéz formában tartani az úszóizmokat, nem beszélve arról, hogy a vízérzékelésem is teljesen elhagyott: ezt ahhoz tudnám hasonlítani, mint hogyha valaki három évig feküdne, és utána újra kellene tanulnia járni.”

„Négy hétre volt szükségem, hogy újra magabiztosan mozogjak a vízben, és most már csak edzenem kell sokat.”

Fanni a karanténban töltött időt igyekezett előnyére fordítani. „Olvastam, és sok olyan dolgot csináltam, amire egyébként úszás mellett nem sok idők jutna. Tetszett, hogy kicsit megállt az idő, és nekem is meg kellett tanulnom lassítani, időt tölteni saját magammal. Az is tanulságos dolog volt számomra, hogy az alapvető higiéniára jobban oda kell figyelni, elvégre az egészségnél nincs fontosabb dolog az életben. A járvány okain viszont nem gondolkozom, szerintem a miértekre később kapjuk meg a választ.”

„A férjem olykor a garázsban bújt el, én pedig a fürdőszoba ajtaját zártam magamra” – Földeáki Éva, köztisztviselő

A nagycsaládos Éva és férje kettő, öt és hatéves gyermekükkel ragadtak otthon, ami arra késztette őket, tervezzék újra családi életüket.

„Az első négy hét sok küzdelemmel járt. Én otthonról próbáltam végezni a munkámat, a férjem viszont vállalkozóként átmenetileg bevétel nélkül maradt, ami lelkileg és anyagilag is megterhelte a családot. A veszélyhelyzet ideje alatt továbbra is kaptam a gyedet, ami segített átvészelni ezt az időszakot. Attól is szenvedtünk, hogy össze vagyunk zárva, és két lépést nem tudunk tenni a fiaink nélkül. Ráébredtem, még sosem voltunk 0–24-ben a gyerekeinkkel, és hiányzott pár óra énidő: a férjem olykor a garázsban bújt el, én pedig a fürdőszoba ajtaját zártam magamra.

Szerintem sok szülő érezte ugyanezt, de nem beszélnek róla, ami hamis képet fest a családok életéről. A fiúk látták rajtunk, hogy feszültek vagyunk, ami rájuk is átragadt, és neveletlenül viselkedtek.

Egy hónap után leültem a férjemmel és a két nagyobb gyerekemmel, hogy megbeszéljük, ez így nem mehet tovább, nem azért szültem őket, hogy veszekedjek velük és rosszul esik, hogy nem fogadnak szót. A fiúk megértették, és ők is elmondták, mi az, ami bántja őket. Előtte sosem volt ilyen, hogy felnőttek módjára beszéljünk meg valamit.”

Kép

Földeáki Éva és egyik kisfia

A családnak ki kellett alakítania egy napirendet, amivel nem mennek a másik idegeire.

„Mivel én hat órában dolgozom, a férjem több házimunkát vállalt, emellett délelőttönként ő játszott a gyerekekkel a szabadban, délután pedig cseréltünk, és én foglalkoztam a fiúkkal. A bevásárlást ugyancsak a férjem intézte, aki az idős szüleimnek is segített ebben. A legnagyobb félelmem, hogy én vagy a gyerekeim átadjuk a vírust a szüleimnek, és emiatt meghalnak, ezért nagyon óvatosak voltunk. A kosarat benejlonoztam, lefertőtlenítettem és kesztyűs kézzel tettem le a kertjükbe, amit ők aztán szintén lefertőtlenítettek és tizenkét óráig nem nyúltak hozzá, mert elvileg eddig él meg egy felületen a vírus. Mivel egy utcában lakunk, a fiaim gyakran átszöktek hozzájuk, ezért meg kellett velük értetnem, ezt most nem szabad, mert súlyos következményei lehetnek. Féltem, hogy megijesztem őket, de fegyelmezetten fogadták, és felfogták, hogy vigyázni kell a mamáékra. Érzelmileg és értelmileg is nagyot ugrottak, ami büszkeséggel tölt el. Ha nagyobbak lesznek, erre az összetartásra és a másokra odafigyelésre fogom emlékeztetni őket az elmúlt időszakból. Ettől függetlenül, ha lehetne, gondolkodás nélkül törölném a veszélyhelyzetet az életünkből.”

„Megtanultam cipőt kötni, és vettünk egy trambulint is” – Ókovács Boróka, óvodás

Szerzőnk, Máthé Zsuzsa kislánya, a hatéves Boróka szerint egy jó és egy rossz oldala is van annak, hogy több hetet otthon kellett töltenie. „A jó oldala az, hogy a szüleimmel és a testvéreimmel tudok lenni, a rossz oldala pedig az, hogy nem járhatok oviba. Amikor tanulnak és dolgoznak, a Zig and Sharko mesét szoktam nézni, ami egy hiénáról, egy cápáról, egy csigáról meg egy sellőről szól, és a cápa megvédi a sellőt a hiénától, nehogy megegye.”

Kép

Ókovács Boróka

Boróka számára az is szokatlan volt, hogy nem találkozhat nagyszüleivel. Szülei viszont tartalmas programokat szerveztek a családnak, amelyek nemcsak kellemesnek, de hasznosnak is bizonyultak.

„Megtanultam cipőt kötni, és vettünk egy trambulint is, amiben sokat ugráltam. A konyhában pedig sütöttem pogácsát. Sokat jártunk sétálni a patakpartra, és egyszer felmentünk Zebegénybe. A nagyszüleimmel vezetékes telefonon beszélgetünk, és csak mostanában látogattak meg minket, akkor is csak a kertben voltunk. Nemrég együtt jöttek át az unokatesómékkal és a másik nagyszülőmmel, aki Vácon lakik, ami nagyon jó volt. Rég volt így együtt a család.”

A kislány egy picit fél a koronavírustól, de van, ami jobban megrémítette. „Amikor anya elment dolgozni, én átmentem az unokatesómhoz, Fruzsihoz, akivel játszottunk, de aztán bementünk, mert elkezdett dörögni az ég.”