Divat, ami nem hagy nyomot

Ez nem jelenti azt, hogy ne venném észre, mi a divat (persze sok esetben, főleg öltözködési kérdésekben azért simán vak maradok), de nem hat meg különösebben. Még általánosba jártam a nyolcvanas években, amikor a szocialista Magyarországon felbukkant a technika csodálatos vívmánya, a digitális kvarcóra. Mindenkinek olyan kellett, és néhány hónap alatt az egész osztálynak lett is. Akadt, akinek még világítás vagy stopper is tartozott hozzá. Nekem egy Rakéta gyártmányú szovjet karórám volt, anyukámtól kaptam, remekül mutatta az időt, és bár naponta fel kellett húzni, és hetente késett fél percet, nem láttam okát, hogy lecseréljem.

Aztán teltek az évek, szép lassan visszatért a mutatós óra, és nem lógtam ki többé az emberek közül. Gimnazista koromban aztán a fiúk a hagyományos iskolatáskák helyett elkezdtek aktatáskát hordani. Roppant felnőttesen és vagányan vonult be reggelente a diáksereg a fekete egyen aktatáskákkal. Ezzel az volt a fő bajom, hogy – az általam preferált vállra akasztóssal szemben – lefoglalta volna az egyik kezemet, amivel például kapaszkodni lehetett a villamoson, míg a másikkal a könyvet vagy újságot tarthattam. Ez a divat sem hagyott nyomot sem a pénztárcámon, sem a lelkemen.

Kiemelném még a fürdőnadrágok sajátos metamorfózisát, ami abból állt, hogy egyszer csak a férfiak a strandon mind hosszabb szárú gatyákban fürödtek. Sajnálkozva és rémülten figyeltem, mert ha valamiért jó dolog férfinak lenni, az elsősorban az, hogy a lehető legminimálisabb testfelületünknek kell elviselnie a rátapadó undok, hideg, vizes fürdőruhát. A hosszú szárú férfi fürdőnadrág térhódítása volt annak a hihetetlen ténynek a bizonyítéka, hogy még az erősebb nem képviselői is rávehetők arra, hogy puszta megfelelési kényszerből, divatból vagy birkaszellemből szándékosan kiszúrjanak magukkal, és kellemetlenné tegyék a saját életüket. Mivel ez tőlem mindig távol állt, így évekig én voltam az egyetlen hímnemű lény a szántódi strandon, aki úgynevezett fecskében abszolválta a nyarakat. Egy ismerősöm ugyan rákérdezett, nem cikiznek-e miatta a gyerekeim, mert őt bizony a lányai belehajszolták, hogy divatos, ám kellemetlen fürdőgatyát hordjon. Mondtam, hogy amiképpen én nem háborgatom sem a fiaimat, sem a lányomat az öltözködésük miatt, úgy ők is békén hagynak engem. Nálunk az ilyesmi nem divat…

Ez a cikk a Képmás magazin 2017. novemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>