A Feltámadás nem marad el és nem is online lesz

Nagyon más ez, mint az a visszafojtott, félelemmel teli veszteglés, amivel a járvány elmúlását várjuk, mégis milyen nehéz ezt a kettőt elkülöníteni és végül összefonni a mindennapokban. A kézmosások, maszkos kimerészkedések, az otthoni tanulás és munka, a főzés, a mások segítése és elviselése, a megszokott mozgás és társasélet helyettesítése – valamitől való félelmünkben; mellette pedig az elmélyülés, a készülődés – valaminek a reményében. Kicsit olyan ez, mint a számítógép előtt ülők szemtornája: nézz a messzi távolba, majd egészen közelre, aztán távolra megint, és vissza! Nehéz a fókuszváltás, és nem könnyíti meg, hogy a megszokott szertartások, az istentisztelet, a szentmise, a keresztút, a lelkigyakorlat most mind online-ná egyszerűsödtek. (Érdekes, végső soron technikailag bináris kódokon alapul ez is, ahogy a vallásgyakorlás is igenek és nemek végtelen sora.)

Most, hogy sokakkal együtt annyi év után én is konyhakertet tervezek (hiszen itthon leszek, hogy locsoljam), az jut eszembe, olyanok vagyunk az évtizedek óta megszokott rituáléink nélkül, mint a karó nélküli paradicsom.

Kap fényt, vizet, tápanyagot, virágot hoz, megérleli a gyümölcsét, de leborul a földre, és ott megrohad, megrágják a nem is tudom, mik… ennyire még nem vagyok értője a kerti tudományoknak. Csak most tanulom, ahogy a kovászos kenyérsütést is – online.

Hányszor hallottam én erről a kovászról! Valahogy úgy képzeltem, hogy persze, a kovász az erős hitű ember, aki kegyelemből kapta az ő hitét, neki csak az a dolga, hogy szépen kelesztgeti-keltegeti a többieket, mint kovász a kenyeret. Most aztán kezdem kapiskálni, hogy az anyakovászt állandóan etetni kell (esetleg naponta kétszer is!), nem mindegy, mivel, mikor, hány fokon, mert begombásodik, megpenészedik, megpusztul. De ha életben tartod, annyi lesz, hogy nem győződ elajándékozni, családtagnak, barátnak, szomszédnak, és csak egyre több lesz, ha nem akarod kidobni, mert azt nem szabad, nem lehet, nem illik, akkor viszont mindennap sütnöd kell.

Szóval, kemény ez a kovász-ügy. Melós dolog szentté válni.

Talán nem is szentségtörés most, ha a körülöttünk lévő profán tárgyakból, tapasztalatokból, eseményekből merítünk a nagyböjthöz, hiszen végülis hisszük, hogy a teremtett világ minden szeglete ugyanazon elv szerint működik. Talán most, ebben a pár hónapja még elképzelhetetlen, valószínűtlen életmódban ezek is megteszik palántakarónak. Hiszen most mi is „otthontanulásra” kényszerülünk, ahogy a gyerekeink.

Mindjárt virágvasárnap, ilyenkor már kint szokott lenni az ajtódíszünk, hol barkából, hol festett tojásból, medvehagymavirágból, száraz levendulából, borostyánlevelekből, ibolyából, selyempapírból… Eddig eszembe sem jutottak, hiszen idén a locsolók nem érkeznek majd csapatokban, nem sok vendég fog belépni az ajtónkon, kimenni se nagyon fogunk. De aki kimegy, azt visszavárjuk. És talán más lesz úgy belépnie, hogy nemcsak a kézfertőtlenítő fogadja, hanem az ajtón ott lesz ez a kis húsvéti ígéret is, a hit, hogy a Feltámadás nem marad el, és nem is online lesz, hanem valóságos. Még fönn lapulnak a hozzávalók a „Húsvét” feliratú dobozban, de ott is maradnak. Lemegyek a kertbe, és keresek friss hozzávalókat. Az idén ez lesz benne a különleges. Ha elhervad, majd újat hozok.

Bezártam a szöveget, és indultam volna a konyhába, a készülő kovászos kakaós csigámhoz, amivel este meglepem a családot. Egy tőlem megszokott hirtelen mozdulattal fölülírtam a fájlt, így az elveszett az „igenek és nemek” információtengerében. Ismét szembesültem azzal, milyen nehéz a kudarcaink után újrakezdeni. A cikk szerzőjeként sugalmazott nagyvonalú okoskodásnak nyoma sem volt: düh, tehetetlenség, kétségbeesés uralkodott el rajtam. Aztán elszégyelltem magam, hiszen nevetséges veszteség ez. És néha ennél sokkal nehezebb helyzetekben is fogat összeszorítva kell újrakezdeni. És sokszor el is bizonytalanodunk, hogy talán azért semmisül meg valami, mert meg sem kellett volna születnie. De még emlékeztem az utolsó mondatomra: „Ha elhervad, majd újat hozok.”