Gyógyító levelek – börtönpasztoráció az írott szó erejével

– A postaládánk már csak szórólapok és számlák gyűjtőhelye. Levelek helyett e‑­mail­eket küldünk, chatelünk, videobeszélgetünk. Mit tud adni egy hagyományos levél egy elítéltnek?

Vagner Mihály: Az életben a legértékesebb kincseink az emberi kapcsolataink. A börtönben élő, világtól elzárt elítéltekben mindennél erősebb a vágy a személyes figyelemre, törődésre. Ezt az emberi, személyes odafordulást szeretnénk a levelezésben megadni a sokszor teljesen magukra maradt, kapcsolat nélküli fogvatartottaknak. Több mint tíz börtönnel vagyunk kapcsolatban. Van, ahová személyesen is bejárunk, van, ahová csak leveleinkkel jutunk el, illetve, ahol igénylik, oda karácsonykor csomagot is küldünk. Jelenleg közel ötven levelezés folyik a rabok és önkénteseink között.

A szívnek kezekre van szüksége… – olvasható a honlapunkon. Folyamatosan várjuk a jelentkezőket, mert a börtönökben egyre több elítélt jelentkezik levelezőtársért.

Kati: A mi feladatunk a levelezésben az emberi odafordulás, a „lábmosás” alázatos szolgálata. Vallási hovatartozástól függetlenül próbáljuk segíteni és támogatni az erre rászoruló rabokat. Bármennyire is hisszük, hogy igaz szabadságot Istennél lelhetünk, tilos erőszakos hittérítőnek lennünk. Azonban azt tapasztaljuk, hogy előbb-utóbb úgyis ráterelődik a szó arra, hogy miért is kezdtünk a levelezésbe, mi indított minket erre, és akkor tanúságot tehetünk a hitünk mellett.

– Mennyire fogadnak benneteket nyitott szívvel a börtönlakók?

Kati: Sokszor nekik is nehéz rászánni magukat a levelezésre jelentkezésre. A legtöbb bemutatkozó levelet hosszúítéletes raboktól kapjuk, akiknek már senkijük sincs, minden kapcsolatuk megszakadt a külvilággal. Még nekik is nehéz egy vadidegen segítségét kérni, olyan sok ítélet, megvetés érte már őket. Nem értik, miért állna velük bárki is szóba. A levelezéseinkben ezt fel kell oldanunk, időre van szükség, hogy kialakulhasson a bizalom, és egyre őszintébbé válhasson a kapcsolat. 

Kép

Kati és Vagner Mihály megbeszélés közben, kép: Páczai Tamás

– Milyen fizikai veszélyt, elkötelezettséget vállal egy levelező?

V.M.: A levelezés anonim, jeligével történik. A levelező biztonsága érdekében a személyes adatait csak a Mécses tartja nyilván, a fogvatartottaknak nem adjuk ki. A levelezőknek is be kell tartaniuk a Mécses anonimitásra vonatkozó szabályait, így nem kerülhetnek veszélybe. Több mint negyedszázada működik így a szolgálatunk. Van, akinek a keresztneve is jelige, mint például Katinak is.

Kati: Minden levelezőkapcsolat különböző, a levélváltás sűrűségét és mennyiségét az igényektől és lehetőségektől függően a levelezők alakítják ki. A jelentkezőktől megkérdezzük, mennyi időre tudnak elköteleződni a szolgálatban, és ezt figyelembe vesszük a levelezőtárs kiválasztásánál. A levelezések kezdetekor azonban nem lehet előre megjósolni, milyen kapcsolat fog kialakulni, és meddig fog tartani. Van, amelyik szabadulás után is folytatódik – ugyanolyan anonim formában –, és van, hogy még a börtönbüntetés alatt megszakad. A levelezőszolgálat időben kötetlen, fizikailag könnyű önkéntes munka, lelkileg azonban felelős, elkötelezett szolgálat.

– Mekkora lelki terhet jelent ez az önkéntesek számára?

Kati: Ezt sem lehet előre felmérni.

Nem mindenki vágyik mély lelki kitárulkozásra, van, akinek pár havonta néhány érdeklődő sor is elég, ő ennyiből is érzi a törődést és az emberi kapcsolatot a külvilággal. Van azonban, aki oldalak tucatjain osztja meg szenvedésekkel teli életének fájdalmait, bűntényének terheit, kilátástalan jövőképét, amit azontúl mi is lelkünkben hordozunk.

Szívünkbe fogadjuk őket, megérint a sorsuk, vágyunk segíteni rajtuk. Az elmagányosodott emberek különböző formában jelentkező óriási szeretetigénye, kötődési vágya is lelki teherré tud válni. Igyekszünk közösségileg és a Mécses tapasztalatát felhasználva segíteni egymást, megosztva szolgálatunk nehézségeit és persze örömeit is.

Kép

Egy elítélt által készített ajándéktárgy, kép: Páczai Tamás

– Milyen örömei, eredményei vannak a szolgálatotoknak?

Kati: Az én levelezőtársam egy tényleges életfogytiglanra ítélt rab. Ilyen ítélet körülbelül húsz éve létezik hazánkban, még nincsenek hosszútávú tapasztalatok a pszichológiai hatásairól. Ha belegondolunk, milyen kilátástalan lehet egy ilyen ember élete, talán még azon sem csodálkozunk, hogy sokuk fontolgatja, hogy inkább önkezével vet véget az életének.

A levelezésünk nyomán levelezőtársam, aki a barátommá is vált, megismerkedett Istennel, gyónásban tette le lelkét megnyomorító terheit, és elfogadta élethosszig tartó büntetését. Isten segítségével megtalálta lelki békéjét, keresi céljait.

Lassan három éve levelezünk, hol óriási magasságok, hol nagyon sötét mélypontok váltják egymást, de ezt a fajta érzelmi hullámvasutat sok levelező megtapasztalja. Kapcsolatunk nem csak a rabokra, hanem ránk is hatással van, megváltoztat, jobb emberré tesz minket. Levélírás közben, a mi életünk megosztása során sokszor saját kérdéseinkre is válaszokat találunk, együtt fejlődünk és gyógyulunk, együtt kerülünk egyre közelebb Istenhez. Az én személyes kapcsolatom valódi, kölcsönös, őszinte és egyenrangú barátság, amit családommal együtt ápolok. Többet mesélek el az életemből a levelezőtársamnak, mint bármelyik más barátomnak, egyszerűen azért, mert van ideje meghallgatni, és igazán érdekli.

– Mennyiben változtatott meg benneteket ez a szolgálat?

V. M.: A levelezők közül eleinte talán sokan gondolják magukról, hogy nekik nincsenek előítéleteik, mégis a kapcsolat elmélyülése közben értik meg igazán, hogy mit is jelent elfogadni és megszeretni a másikat minden elkövetett bűne ellenére. Érzékenyebbé és elfogadóbbá válunk, és fontos célunknak tekintjük, hogy ezt a tapasztalatot továbbadjuk a társadalomnak, segítve ezzel a szabadulók visszailleszkedését is. Nem véletlenül szoktam a börtönt kórházhoz hasonlítani. Mindkét intézménybe beutaló kell, mindkét helyre – súlyos esetben – viszik az embert, a bent lévők nagyon kiszolgáltatott helyzetben vannak, de rengeteg szabadidejük van, ráérnek komolyan elgondolkodni az életükről. Lelki kísérésük közben mi is elgondolkozunk saját életünkről. Vajon, ha mi születünk hozzájuk hasonló körülmények közé, hova jutunk? Vajon, ha mi ennyivel többet kaptunk, mi Isten terve a mi életünkkel?

Kép

Elítéltek által készített ajándéktárgyak, kép: Páczai Tamás

– Az önbecsülésük visszaszerzésében hogyan lehet őket segíteni?

V. M.: Sokan feleseléssel vagy épp agresszióval próbálják az önbecsülésüket megerősíteni. Mi az emberséget és az értékeket keressük bennük. Van, aki mélyen meg van alázva, azonban én mindig arra emlékeztetek mindenkit, hogy az ember méltósága nem abból fakad, hogy mit csinált, milyen hatalma, híre van, hanem abból, hogy ő Isten képmása, és ezt nem tudja elvenni senki sem.

Kati: Többükben felébred a vágy, hogy adjanak valamit a világnak, és tudnak is mit adni. Gyönyörű dolgokat tudnak alkotni, így például ezeket a májkrémes dobozokból készült domborműveket vagy épp ezt a cérnaképet. Kincsekként becsüljük ezeket. A fizikai ajándékok mellett lelkileg is van mit adniuk.

Felvállalt rossz példáikon, szenvedéseikből származó bölcsességeiken, megtéréseiken keresztül sok mindent tud Isten mindannyiunknak üzenni.

Hiszem, hogy nemcsak helyük, de feladataik is vannak a világban.

– Hogyan lehet csatlakozni a szolgálatotokhoz?

V. M.: A honlapunkon keresztül lehet megismerni minket és tájékozódni. Minden támogatást örömmel fogadunk, a levelezőszolgálaton kívül a karácsonyi csomagküldő akciónkhoz is lehet minden elköteleződés nélkül, akár egy‑egy jó szóval is csatlakozni. Ezenkívül pedig minden imát, fohászt hálásan veszünk, erre van legnagyobb szükségünk.

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. novemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>