Lánykérésem története – ahogy a férjem meséli
Elkezdtem írni lánykérésem történetét, de közben rájöttem, hogy én csak töredékét ismerem, hiszen sokkal korábban kezdődött. A férjem már hetekkel korábban tervezgetni kezdte a nagy pillanatot. Amikor már a sokadik kérdést tettem fel neki, hogyan is történt ez vagy az, azt mondta, majd ő elmeséli az egész történetet. Bevallom, néhány mozzanata rám is az újdonság erejével hatott. Az én sztorim helyett álljon most itt az övé: hogyan is szánta el magát tizenegy évvel ezelőtt élete egyik legnagyobb lépésére, és hogyan tette fel a nagy kérdést, amellyel elindult kis családunk története.
A férfiak – vagyis még inkább csak fiúk – jelentős százaléka jobban tart az esküvőtől, mint a lánykéréstől, holott az utóbbi a nagyobb kihívás – szerintem. Ebben az igazán bevállalós, rizikós feladatban sokkal nagyobb a hasra esés és a csalódás lehetősége, mint az esküvőben, hiszen annak már két olyan ember indul neki, akik előzetesen megbeszélték, hogy együtt szeretnék leélni az életüket, össze akarnak házasodni. Klasszikus értelemben az első sikeres randevúra hívás után ez a következő szint, amelyet egy férfinak meg kell lépnie, ugrania.
Ha az első randevúra hívás nem jár sikerrel, ott még azért van második esély – de ha valakit a lánykéréskor utasítanak el, onnan már elég nehéz szépíteni, menteni a helyzetet. Ott már biztosan marad tüske az emberben.
Nem tegnap történt, mégis mindmáig érzem a gombócot a torkomban, ami akkor is ott volt, amikor belevágtam a lánykérésbe. Tudom, hogy sokan vannak, akik előre megbeszélik szüleikkel, testvéreikkel, barátaikkal, mit terveznek, de én olyannyira magánügynek éreztem, hogy senkinek sem beszéltem róla.
Biztos vagyok benne, hogy – mint minden más jelentős kérdésben – nagyon fontos az időzítés, a megfelelő szituáció és helyszín kiválasztása. Nem véletlenül teszik fel sokan a nagy kérdést egy közös nyaraláson, amikor a rohanó hétköznapok stresszétől mentes a párkapcsolat, vagy karácsonykor, születésnapi felfokozott hangulatban, amikor mindenki jókedvében van. Bár ezek az alkalmak számos kínos pillanatot is okozhatnak nemleges válasz esetén: gondoljunk csak bele, ha valaki egy kéthetes trópusi szigeteki nyaralás közepén mond nemet, és még jónéhány napot kell együtt tölteni… Abban is biztos vagyok, hogy sok nőnek, aki már hosszabb ideje együtt jár egy férfivel, minden nyaraláskor megfordul a fejében, hogy esetleg most kérik meg a kezét. Ha azonban ez nem történik meg az utolsó pillanatig se, ugyancsak rányomja a bélyeget a hazaút hangulatára – ott se lennék szívesen.
Szerencsére én egy pillanatig sem éreztem magam nyomás alatt, nem sürgetett senki, semmi, se az idő, se a lány.
Személy szerint nem ismerek olyan férfit, csak hallottam róla, akinek a barátnője már rágta a fülét, mikor kéri már meg a kezét – na, ez az, ami abszolút elriasztja a férfit, és inkább hátráltatja a nagy lépést. Halkan jegyzem meg, férfiaknak szóló kézikönyvek az első oldalon hozzák az idevonatkozó szabályt: „Ha a nő előhozakodik a lánykéréssel, azonnal menekülj!” Visszatérve korábbi gondolatomhoz, éppen a fentiek miatt döntöttem úgy, hogy nem kockáztatok egy drága nyaralást, inkább egy hétköznap estét választok a nagy esemény időpontjának. Nem tartom magam kifejezetten romantikus alkatnak, de azért szeretem a spontán, emlékezetes eseményeket, ezért úgy döntöttem, valami egyedi körítést mégiscsak adok ennek a nem mindennapi alkalomnak.
Mivel tervemet senkivel sem osztottam meg előre, magamra maradtam a koreográfia kitalálásában.
Filmben persze már láttam pár ötletet, de ott a főhősnek mindig könnyű dolga van, mert egy egész stáb rakja össze a történetet, és ha kell, újra el lehet játszani. Annyit azért tudtam, gyűrű nélkül nincs lánykérés, így ez volt az első akadály, amelyet le kellett küzdenem. Már az első ékszerboltban komoly nehézséggel találtam szemben magam, a hölgy ujjmérete után érdeklődtek, én meg csak pislogtam, ilyen keresztkérdésekre nem számítottam. Mivel órát, ékszert soha nem viselek, sohasem gondoltam, hogy mint az ingből, a gyűrűből is többféle méret létezik. Szerencsére több különböző testalkatú eladó volt, így aztán a célszemélyhez legközelebb álló ujjához mértük a gyűrűt. Nem volt olcsó, de hát a folyami kavicsot, amely benne volt, meg kellett fizetni!
A helyszín-kérdésben elég hamar megvilágosodtam, ugyanis volt egy kedvenc stégünk a közeli tó partján, amelyre gyakran kiültünk beszélgetni. Mivel közvetlenül a sétányról nyílt a stég, és nyári estéken sokan korzóznak arrafelé, nem láttam biztosítottnak, hogy csak kettesben legyünk. Ám támadt egy mentőötletem: csónak! Persze nem volt csónakom, de ami késik, nem múlik. Ráadásul azon a tavon nem is lehet olyan egyszerűen csónakázni. Így ezen a tervemen még kicsit gondolkoznom kellett. Mivel ebben az időszakban még mindketten külön-külön, a szüleinknél laktunk, én meg titokban tartottam a dolgot, kicsit meg voltam lőve, mert egy gyűrűt még csak könnyen elrejt az ember, de egy csónakot! A megoldást végül a gumicsónakban láttam, amelyet nem volt könnyű beszerezni nyár vége felé. Egy utolsó darabot hoztam el a közeli nagyáruház polcáról. Mivel randevúra gumicsónakkal érkezni legalább olyan feltűnő, mint Vanek úrként állni a nizzai kikötőben, a következőt találtam ki. Délelőtt elugrottam a munkából, és a stég közelében lévő rekettyés mögött eldugtam az autót, tetején a felfújt gumicsónakkal, hogy aztán este alkalomadtán elővehessem, és irány a tó!
A késő esti sötétségre is felkészültem, romantikus világításról gondoskodtam: akkoriban még nem voltak LED-es, elemes fényfűzérek, így szét kellett szerelnem a régi, gyerekkori LEGO vonatomat, és annak kis lámpáit összekötve diszkóhajókat megszégyenítő világítást rittyentettem a gumicsónakra.
Eljött az este, átlagosnak induló randevúval, amelyen minden a terv szerint haladt, aztán jöttek a kihívások. Mérnökember lévén többféle esetlegesen felmerülő akadállyal, nehézséggel is számoltam, amelyekhez egyből „B” és „C” tervet is kigondoltam, de persze az este másfajta meglepetéseket tartogatott. Az első rögtön az étteremben ért, ahova beültünk vacsorázni. Meleg nyári este lévén a teraszra ültünk ki. Pár Long Island nevű bátorságkoktélon túl, kellő erőt érezve magamban, épp fizetni és távozni készültünk, amikor megjelent az étterem vezetője, és elkezdett velünk hosszasan beszélgetni. Kedves ismerősünk egyébként, de azt a közel fél órát inkább kihagytam volna abból a napból. A gyűrű elvesztésén túl a stég foglaltságával számoltam mint esetleges rizikófaktorral a képzeletbeli kockázatértékelési táblázatomban, de hála Istennek, a szúnyogokat leszámítva más nem volt a stégen. A csónak felvételére azt az ürügyet találtam ki, hogy folyó ügyeimet a bokrok mögött kell elintéznem. Azonban olyan jól sikerült rögzítenem a csónakot az autó tetejére, hogy félrevonulásom a szokásosnál hosszabb időre sikeredett. Így a „Baj van? Jól vagy? Hol vagy? Segítsek valamit?” kérdések és a velük járó női kíváncsiság majdnem lebuktatott.
Amikor előléptem a csónakkal és megkérdeztem, hogy megyünk-e csónakázni, olyan sokkhatást váltottam ki, hogy teljesen elmaradt az „ezt meg hol szerezted?” kérdés.
Viszont előjött az aggódás, mert a csónak alig volt nagyobb egy dohányzóasztalnál, és a felelőtlen gyártók ráírták nagy betűkkel, hogy egy fő részére, teherbírása maximum 100 kg. Ilyenkor bezzeg még a bölcsésznek is megy a matek és a fizika jelesre. Nem akart beszállni a csónakba. Mindenféle okkal magyarázni kezdte: „Felborulunk, elsüllyedünk, kilyukasztja a magas sarkúm, vizes leszek, nekiütközünk valaminek stb.” Erre tényleg nem számítottam. Mi tévő legyen az ember ilyenkor? Kár, hogy ő nem kért abból a koktélból, amit az étteremben ittam, biztos már sarokkal előre beugrott volna a csónakba! Szerencsére aztán túlzó biztonsági szorzókra és az alacsony vízállásra hivatkozással sikerült rábeszélnem a beszállásra. Evezésnek nem nevezném azt a kalimpálást, ahogyan egyensúlyozva próbáltam elkerülni a felborulást, miközben a „forduljunk vissza!” és a „ne, még kicsit menjünk beljebb!” párbeszéd zajlott közöttünk. Aztán csendesebb vizekre érve elmúlt a pánikhangulat. Hogy miről próbáltam beszélni, mielőtt eljutottam volna a nagy kérdésig, nem emlékszem, de a csónak egyik barázdájában elbújtatott gyűrűt megtalálva olyan szépeket mondtam az együttlétről, szerelemről, hogy magam is annyira megilletődtem, hogy végül kérdezni is elfelejtettem, és csak annyit mondtam: „Örülnék, ha te lennél a feleségem”. Lehet, ha nincs a körítés és a gyűrű a kezemben, le se esik, mit szeretnék kérdezni, de szerencsére igennel válaszolt a kérdésemre, akarom mondani kijelentésemre. Ilyenkor azért jól jön, ha a másikéval egyirányba mennek az embernek a gondolatai.
Ha nemet mond, lehet, hogy megborítottam volna a csónakot, maradjon valami vicces is az estéből, de szerencsére nem ezt a forgatókönyvet vette elő a Jóisten.
Hogy a kievezés a partra hogyan zajlott, már nem tudom, és azt se, hová lettek a kislámpák a csónakról, de azt tudom, nekem ez volt életem legjobb leánykérése. Nem mintha lett volna korábban másik vagy terveznék következőt…
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>