Ottó, a hajléktalan „albérlő”

Elég hosszú már az ő története. Jó két évvel ezelőtt későn zártam be a lépcsőház kapuját, éjjel fél egykor. Ahogy kinéztem az üvegén levő vékony függöny mögül, kicsit rémülten láttam, hogy egy barna ruhásnak látszó férfialak jön be a kertkapun át a lépcső felé. Igyekeztem bemenni a lakásba, bár nappal máskor is láttam már embereket, akik lerövidítve az utat, a ház előtti járdán veszik az irányt a kocsma felé a társasházunk kertjén át.

Pár nap múlva ismét feltűnt az idegen a késő esti órákban. Akkor már kérdezgetni kezdtem a lépcsőház lakóit, mit tudnak az ide látogató férfiről. Érdekes módon nem lepődtek meg, ők már többször látták, hogy itt tölti az éjszakát az erkélyünk alatti fekhelyén. Én keveset járok el itthonról, talán azért nem tűnt fel eddig, hogy „albérlőnk” van.

Aztán lassan rosszra fordult az idő, sőt, kemény tél következett, de az albérlőnk ragaszkodott a birtokba vett lakóhelyéhez. Nappal az üzlet előtt álldogált, a kocsmában melegedett. Hétvégeken aztán megéhezett, meg melegedő hely hiányában fázott is. Így történhetett, hogy egyszer becsengetett, és hadarva, kevéssé érthetően megkérdezte: „Nincs egy kis forró levese?” Hát készen éppen nem volt, de egy kis köménymagos levest percek alatt elkészíthettem neki, a leves melege volt úgyis a lényeg. Felbátorodva máskor is csengetett, kérdezve: „Nincs egy kis meleg teája?” Ez sem volt egy nagy kívánság. Innentől kezdve mindig eltettem a délről megmaradt levest vagy krumplit, effélét, amit mi már nem akartunk megenni. Ha csengetett, nem küldtem el soha, kenyérmaradék is akadt mindig. Időközben a nevét is megtudtuk a környező házak lakóitól, ahol eddig is vendégeskedett a kertben: Ottónak hívták.

A családom nem örült a gyakorivá vált látogatásoknak, mert bár igyekezett tisztán tartani magát Ottó, még így sem volt mindig nagyon bizalomgerjesztő. Amikor jobb idő lett, kimosták a ruháit a közeli egyházi épületben, meg az egyik bolt dolgozói is megszánták. Kicsit én dermedtem meg, amikor becsengetve a kezembe nyomta a kimosott ruháit, mondván: „Terítse már ki, hadd száradjanak meg!” Gondban voltam, hova tegyem, hogy a családom rosszallását elkerüljem, végül a létra fokaira teregettem a ruhadarabokat, ott nem zavartak senkit.

A következő télen aztán köhögni kezdett, egyre gyakrabban. Kórházba is került. Kérdezgettük, hogy miért nem megy haza, Diósgyőrbe, a rokonaihoz. Többen úgy tudták, ott él a testvére a házukban – de ő azt válaszolta, nincsenek hozzátartozói.

Egy alkalommal a rendőrök igazoltatták – az utcán vagy a kocsmában? Nem tudom. Csak becsengettek hozzánk, Ottót kísérve. Azt mondták, nincsenek iratai, és azt állítja, Szirmabesenyőn lakik, de ez nem igaz, és most elviszik. Csak egy kívánsága volt, hogy csengessenek be hozzám, bár ők nem tudják, miért akarja zavarni a nénit, mondták a rendőrök. Ottó egy kis ruhába kötött csomagocskát akart nekem átadni megőrzésre mint egyetlen kincsét: a gyógyszerei voltak benne. Elindultak aztán, de nagy baj nem lehetett vele, mert rövidesen ismét elfoglalta a szállását. A felettünk lakók gyakran adtak neki bőségesebb ételt, ha kért, én sem küldtem el soha. Egyre többet betegeskedett, köhögött, fulladozott éjszakánként.

Kép

Kép: Pxhere

Hozzánk elég gyakran becsengetnek idegenek „kéregetni”, ahogy én mondom. Például igazolvánnyal beteg gyerekeknek, holott Miskolcon jól felszerelt gyerekkórházunk van. Egy alkalommal a családsegítő szolgálattól jöttek pénzt gyűjteni. Ilyenkor eszembe jutnak félárva unokáim, így ha van pénzem, van hova adnom. De mondtam, ha segíteni akarnak, nézzék, itt tölti a hideg telet az erkély alatt egy ember, megsegíthetik akár azonnal is. Ez nem az ő dolguk, volt a válasz, és adtak egy telefonszámot, hogy intézzem én az illető sorsát. Aztán több számot is kaptam. Közülük senkire sem tartozik az ilyen ügy – mondták sorban. Úgy látszik, csak rám…

Egy vasárnap délben ismét csengetett a kapunál Ottó.

– Ne küldd el! – mondtam a fiamnak. – Mindjárt beszélek vele.

– Mire volna szüksége? – kérdeztem.

– Nincs egy kis meleg kajaféle? – érdeklődött. Kerestem, ami adható volt. Mindig nagyon illedelmesen megköszönt mindent.

Aztán egész héten csend volt körülöttünk. Nem láttam, nem hallottam Ottó jelenlétét még hétvégén sem. Ki-kinéztem az erkélyünk előtt álló dísz-szilvafára, pompás színűek voltak már a levelei, amelyek mindig gyerekkori otthonomra emlékeztetnek. A szilvák is szépen gömbölyödtek már rajta, itt a jó idő. A madarak izgatottan csicseregtek egymás között, ugráltak egyik ágról a másikra, mintha valamit keresnének. A tudósok szerint a madarak 1200 jelet tudnak értelmezni, amelyeket különféle hangon cserélnek ki egymás között. Lassan besötétedett, elcsendesedtek. Úgy látszik, hírét vették valahonnan, hogy Ottót többé már hiába keresik. Aznap délben meghalt a kórházban. Azt hiszem, nincs, aki eltemettesse.