Ha a méhben fejlődő baba nem egészséges, mi történhet?
A család legtöbbször nagy szeretettel, tervekkel és reményekkel várja a gyermek érkezését. Azonban előfordul, hogy a piciről kiderül: valamilyen fejlődési rendellenességgel érkezik.
Kép: Freepik
A várandósság kilenc hónapja alatt meghatározott időközönként ultrahangos genetikai vizsgálatokat is végeznek. Ezek arra szolgálnak, hogy kiszűrjék azokat a kisbabákat, akiknek fejlődési eltérése lehet. Legkésőbb a várandósság félidejére így kiderülhet, hogy a pici egészséges lesz-e, vagy valamilyen problémával fog érkezni. Amennyiben az orvosok eltérést találnak, tovább vizsgálódnak, és a kismamát végül magzatvíz-vizsgálatra, aminocentézisre küldik. Ez egy igen kockázatos eljárás, amelynek a vetélési esélye 1%.
Nagyon fontos tudni, hogy minden vizsgálat, még az aminocentézis is hozhat hibás, hamis eredményt.
Többek között azért is, mert a magzat az anyaméhben folyamatosan fejlődik, változik. A genetikai paraméterei nem a fogantatáskor, hanem születésekor lesznek véglegesek. (Dr. Bruce Lipton sejtbiológus, genetikus)
Az egyik lehetséges út az indukált vetélés megindítása
A legsúlyosabb esetben, ha minden vizsgálati eredményt rossznak minősítenek, kimondják az „ítéletet”: a várandósságot be kell fejezni. Nem engedik, hogy egy vélhetően beteg kisbaba megszülessen, vagy egy ilyen várandósság a maga ütemében tovább folytatódhasson… Ennek alapvetően a legfőbb oka a műhibaperektől való félelem. Másik oka pedig talán a társadalmi nyomás lehet: a közvélekedés szerint a „hibás” gyermek fölösleges teher. A szülők kezéből ezekben az esetekben minden módon igyekeznek kivenni a választás lehetőségét.
„A legtöbb szülészeti műhibapert az ultrahang-diagnózis miatt indítják, ezért szinte minden esetben arra próbálják irányítani az ilyen kismamát, hogy abortálja a magzatot. Ez egyértelműen azért van, mert a perek szinte száz százalékában elítélik az orvost, megszégyenítik, megalázzák, s mellette óriási összegeket vonnak le a kórház, az intézmény büdzséjéből. Emiatt nagyon sok magzatot teljesen feleslegesen abortálnak, mert meg lehetne őket gyógyítani. A praxisomban több ilyen eset volt.”(nővér)
(A nővér-interjúk forrása: Horváth Sándorné „A magzati diagnózis következtében krízishelyzetbe került édesanyák lelkigondozói segítésének lehetőségei” című szakdolgozata)
A családot, a várandós kismamát tehát hatalmas pszichológiai nyomás alá helyezik, hogy beleegyezzenek a várandósság műtéti befejezésébe.
Viszont eközben sem az eljárásról magáról, sem annak testi-lelki folyamatáról, sem arról, hogy odabent a magzattal mi fog történni, nem adnak felvilágosítást, így sokakat olyan folyamatba kényszerítenek, amelybe másképp bele sem mennének, ha megfelelő információkat és szakmai hozzáállást kapnának.
Nagyon fontos tudni a második trimeszteres abortuszról, hogy egy fejletlen, félidős babát rendkívül nehéz világra hozni, mert sem a test, sem a kicsi, sem a hormonrendszer nincs felkészülve a szülésre. A szülést normál esetben ugyanis az érett baba indítja hormonjelzések alapján, és amíg ő nincs készen a megszületésre, addig az anyai test nem fog nyílni. Az anyának emiatt minden erejére szüksége van ahhoz, hogy a kisbabát idő előtt megszülje. A vetélés mesterséges megindításával általában napokig tartó gyötrelem veszi kezdetét mind a baba, mind az anya oldaláról, főleg, ha lelkileg kötődik a gyermekhez és képtelen kiengedni őt. Legvégső esetben, ha minden kémiai, mechanikai kísérlet kudarcba fullad, császármetszésre vagy a magzat fogóval történő eltávolítására is sor kerülhet.
„A középidős terhesség megszakítása rendszerint még a tapasztalt szakembert is próbára teszi. Ebben az időszakban a myometrium az oxitocin iránt még érzéketlen, a nyakcsatornának ugyanakkor erősen ki kell tágulnia ahhoz, hogy a méh tartalma ki tudjon ürülni, illetve hogy a vetélést műszerrel be lehessen fejezni. Tudnunk kell, hogy a terhesség terminus előtti időszakában több faktor hat a terhesség megtartására, mint a fájástevékenység megindítására, ezért nem könnyű feladat a terhesség befejezése " (Forrás: A Szülészeti és Nőgyógyászati Szakmai Kollégium protokollja)
„Sajnos több ilyen »vetéltetést« is láttam, kísértem kórházi munkám alatt. A baba semmiképpen nem éli túl, a 24. hétig szinte semmi esélye a kinti életre. Igen nagy erkölcsi dilemma ez, sokszor mondják az anyának, hogy kap egy injekciót, és a baba meghal. Hát vagy igen, vagy nem... Ha nem, egy erőszakos kitessékelést kell végigküzdenie, ez szerintem kínhalál...” (nővér)
„Gyász, méltó búcsú a legtöbb helyen nincs. Fogják és elszaladnak vele. (Talán erős kérésre nem teszik... vagy de.) A dolgozók sem tudják ezt jól kezelni, és az anyák se tudnak harcolni. Személyes tapasztalatom, hogy apa és dúla se lehetett ott, mert ez »nem egy normális szülés«. Pedig ilyenkor a magány, kiszolgáltatottság okozza a legnagyobb sebeket... és itt kellene legjobban a segítő-támogató környezet.” (asszonytársi segítő, nővér)
Pedig emberségesebb körülményeket teremthetnének, ha az Egészségügyi Minisztérium Szakmai Protokollja szerint járnának el: „Alapvető a terhes nő megfelelő felvilágosítása és szabad döntéshozatalának biztosítása. Ezek hiányában nem is léphetünk tovább. A terhesség-megszakítás egyes módjainak előnyeiről és hátrányairól, valamint lehetséges szövődményeiről megfelelő tájékoztatást kell nyújtanunk. Dokumentáljuk, hogy a páciens mindezt áttekintette, megértette, mérlegelte, döntését önállóan hozta meg, és készen áll a terhesség megszakítására.”
Hogy az előírásokkal mennyire ellentétes a valóság, arról a műtéten átesett nők beszámolói tanúskodnak
Első kismama: „Azt állította az orvos, hogy a vajúdás maximum pár óra, a végén lesz egy kis menstruációs görcs, de a magzat ebből mit sem érez, sőt, jót teszünk vele azzal, hogy befejezzük a terhességet. Azt nem említette, hogy nekem kell aláírni, hogy hivatalosan úgy döntök: megszakítom a terhességet. Először is semmit nem döntöttünk, hiszen valósággal utasítva voltunk, másfelől maga ez az aktus egy borzalom, amikor nekem kell aláírnom a babám haláláról való rendelkezést. Semmi egyéb nem hangzott el, szó sem volt arról, hogy ez milyen testi és lelki gyötrelemmel jár, akkor is, amikor átélem, és utána is örökké, amíg csak élek! Bagatellizálta az egészet, én pedig minden szavát elhittem. Választási lehetőség fel sem merült, azt akarták, hogy mindenképpen szakítsuk meg a terhességet. Az dühít engem, hogy úgy kezeltek, mintha döntésképtelen kiskorúak lennénk, még morális szempontokkal is érveltek, hogy nem tehetjük meg a babánkkal szemben sem, hogy megtartjuk, de nem tehetjük ezt a nagyobb testvérrel sem.
26 órát vajúdtam már, de csak nem akartam megszülni a gyermekemet. Nem akartam a halálba taszítani őt, ragaszkodtam hozzá a végsőkig. Egész végig bocsánatáért esedeztem, és könyörögtem neki, ne ficánkoljon, mert minden rúgásába belehalok. A vajúdás végén már nem élt szegényke.
Odaállt egy nő egy vesetállal. Rettenetes érzés volt. Nem láttam a babámat, gyorsan elvitték, esélyem sem volt megnézni. Kábult voltam, arra emlékszem, hogy egy tanonc jött vissza azzal, hogy kislány volt.”
Második kismama: „Mi azt hittük, hogy a baba kap egy olyan folyadékot ott benn, amitől elhal, hogy ne élve szülessen. Én tökéletesen éreztem az utolsó rúgást, tehát tudtam, hogy mikor halt meg. Ez még a szülés napját megelőzően történt. Majd gyakorlatilag, mivel az ember még nincsen felkészülve időben a szülésre, ezért még fájdalomcsillapítást sem alkalmazhatnak, hanem csak mérhetetlen mennyiségű oxitocint azonnal. Tehát nem egy folyamat következménye a fájdalom, hanem a nullából gyakorlatilag egy hirtelen, mint amikor hasba szúrják az embert, ilyen fájdalom lehet, de tartósan, tízen órákon keresztül. Aztán szerencsés esetben az történik, ami velem, hogy a végkimerültség állapotában gyakorlatilag beleájultam a szülésbe.”
Harmadik kismama: „Úgy éreztem, sodródom az eseményekkel, nem vagyok ura már semminek. Bizonytalan voltam és nagyon féltem. Senki nem mondott semmit. Azt sem, hogy mi fog történni, és azt sem, hogy mikor lesz vége. 5-kor felhelyeztek valami ballont, hogy tovább tágítsa a méhszájat, majd 6-kor jött a váltás a szülésznőknél. Egy nagyon kedves és fiatal szülésznőt kaptam. Tőle kérdezhettem és válaszolt, megsimogatott és biztatott. Emberségesen bánt velem. Azt mondta, kapok oxitocint, ez méhösszehúzódásokat vált ki, és megindul a szülés. Ha kellően kitágul a méhszáj, akkor tud megszületni a baba. Megkérdeztem, hogy mi lesz, ha felsír. Azt mondta, nem fog. Hamarosan megérkezett a férjem is, innentől már velem lehetett végig. Kaptam oxitocint, lassan csepegett, majd még egyet. Ekkor ráeszméltem, hogy már nem él a kisbabám. Újra és újra belehaltam abba az éjszakába.”
(Az idézett beszámolók forrásai: Horváth Sándorné „A magzati diagnózis következtében krízishelyzetbe került édesanyák lelkigondozói segítésének lehetőségei” című szakdolgozata, valamint Singer Magdolna gyásztanácsadóleírása.)
Ha a kismama mégis meginog, és nem megy bele engedelmesen a szülésindításba, egy igen súlyos és hamis érvvel igyekeznek „jobb belátásra bírni”. Ez pedig a vérmérgezés.
A sokkos állapotban lévő várandósok nem tudják, hogy valójában ez nem fordulhat elő (amíg a kismamát manuálisan nem vizsgálják és nem nyitnak utat egy esetleges fertőzés előtt). A méh tartalma ugyanis steril, amíg a magzatburok sértetlen. A magzatburok védő funkciója miatt pedig az anyai keringésbe nem kerül be a magzati vér.
Kép: Unsplash
A másik lehetséges út: visszautasíthatod a vetélés megindítását
Ez az út nehezebb és rögösebb, mert az orvosi nyomásgyakorlással szembe kell menni – de pszichológiai és testi értelemben is kisebb a sérülés, kevesebb következménnyel jár ebben a szomorú helyzetben. Nem utolsó sorban pedig azzal a megnyugvással, hogy nem az anya döntése vagy beleegyezése vetett véget a gyermeke életének.
Egyre több tanulmány bizonyítja, hogy azok a kismamák, akik a természetre bízták a várandósság további sorsát, könnyebben rendbe jönnek.
Abban az esetben is igaz ez, ha biztosan tudják, hogy gyermekük nem fogja túlélni a méhen belüli időszakát, vagy világra jövetele után rövid ideig fog csak élni. Sokkal hamarabb képesek – meggyászolva a kisbabát – feldolgozni a veszteséget, és elkerülik őket mind az indukált vetélés traumái, mind az abortusz gyakran életre szóló pszichológiai következményei. A természetes út kizárja a tévedés lehetőségét is, és megadja a szabad utat a babának a gyógyulásra, vagy a baba-mama párosnak a méltó elbúcsúzásra. Szerencsére léteznek olyan egészségügyi intézmények, ahol a család megfelelő és empatikus felvilágosítása után vállalják a várandósság további gondozását.
„Elsősorban a vallásos emberek azok, akik nem vetetik el azonnal a magzatot, és többször kiderült, hogy egyáltalán nem kellett elvetetni a gyermeket. Igaz, miután megszületett, komoly műtéteket kellett végrehajtani, de végül aztán 1-2 éves korára a gyerek egészséges volt, és onnantól kezdve egészséges életet élt.” (nővér)
Kép: Freepik
Élettel összeegyeztethetetlen rendellenességek esete
Minden ember meghal egyszer, ez elkerülhetetlen dolog. Aminek kezdete van, annak kell hogy legyen befejezése is. A nagy kérdés egy menthetetlen magzat esetében a HOGYAN.
Ha élő magzatot tessékelnek ki, az minden szempontból abortusznak minősül. Még az a mondat sem képes feloldozást adni, hogy „meg kellett szülnöm”. Nem az orvos fogja viselni ennek az emlékét és testi-lelki következményeit, hanem a nő, a kismama. Nagyon fontos ezért hogy valóban hiteles információkat kapjon. Élettel összeegyeztethetetlennek nyilvánított eltérések esetén (Edwards-, Patau-szindróma) a babák 98%-a nem éri meg a születését, és még a várandósság befejeződése előtt meghal az anyaméhben. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a folyamatba erőszakosan bele kellene avatkoznunk. Sőt.
Attól, hogy beteg egy baba, még nem változik meg az érzés, hogy szeretik, óvnák őt. Érdemes megadni neki tehát a méltó halál lehetőségét is, hogy magától, a saját idejében menjen el.
Sajnos sok kismama fél a haláltól, nem tud mit kezdeni vele. Pedig mindenki, minden élő meghal egyszer, ez elkerülhetetlen. Ha megfogan egy gyermek, nem lehet tudni, egészségesen sem, hogy meddig fog élni. Talán csak néhány hétig, talán több hónapig, két évig vagy 90 évig. A jövőt nem ismeri senki. Egy betegség felismerésével annyi változik, hogy tudjuk: az együtt tölthető idő korlátozott. Ezt ki lehet használni beszélgetésekre, szeretetre. Nem muszáj, hogy a kisbaba amúgy is röpke élete egy indukált kitessékeléssel érjen véget.
Érdekes módon, ha természetes vetélésről van szó, annak megfogalmazásában, folyamatleírásában és az alkalmazott orvosi eljárásban is hatalmas különbség van a kierőszakolt második trimeszteres abortuszéhoz képes.
„A vetéléssel járó nehézségek is könnyebbek mind testileg, mind lelkileg, ha már nem él a baba. A fájástevékenység megindítása sikeresebb lesz néhány nappal a sajnálatos esemény után, és a vajúdás várható időtartama is rövidebb lesz.” (Vitalitás enciklopédia: Magzat méhen belüli elhalása)
Léteznek olyan kórházak és intézmények, ahol a magzatok méhen belüli elhalásának észlelését követően is várnak, akár két-három napot is, hogy a szülőknek legyen idejük elbúcsúzni a babától és felkészülni a szülésre.
Az egyetlen, anyára nézve valós veszéllyel járó állapot a D.I.C. néven ismert véralvadási zavar, amely vérvétellel egyszerűen kiszűrhető. Ez egy nagyon-nagyon ritka, foltokkal járó szindróma, amely felléphet hirtelen bármilyen fajta operáció után.
Valójában gyakran előfordul, hogy méhen belül meghal a kisbaba. Ha ez a várandósság korai időszakában zajlik le, általában spontán vetélés történik, amely nem igényel orvosi beavatkozást. A természet teszi a dolgát. Később, ha nagyobb a baba, akkor is előfordul, hogy csak hetek múlva veszik észre. Ikres várandósságnál az egyik kisbaba elhalásától függetlenül a másik még zavartalanul fejlődhet tovább, és a várandósság végén egészségesen megszülethet.
Élettel összeegyeztethető rendellenességek esete
Élettel összeegyeztethető eltérések esetén is nagy eséllyel sodorják a párt a várandósság megszakítása felé. Ilyen eltérés pl. a Down-szindróma.
Ezek a gyermekek teljes életet is élhetnek.
Ismerünk egyetemet végzett, olimpikon, modell, táncos Down-szindrómás embereket is. Közös jellemzőjük, hogy hihetetlenül sok szeretetet tudnak adni, különlegesek, másképp látják a világot. Ha egy pár ilyen eltéréssel érkező kisbabát vár, nagy támogatást kaphat a Down Dada szolgálat munkatársaitól, akik már a kórházban, a szülést követően is szívesen segítenek. Ilyen segítő például Steinbach Éva is (06 20 260 7793 mail: [email protected])
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
