Neked elmesélem – Ahogy a lélek felépül, az ego leépül

Az első meghatározó emlékem édesanyámhoz köthető. Ő egy izgő-mozgó nő volt, aki a testvéremet és engem is mindenhova vitt magával. Három szó lehetne a jelszava a gyerekkoromnak: „Mozgás, gyerünk, csináljuk!” Lételememmé vált a lendület.

Legalább nyolc helyen laktam általános iskolás koromig. Ez két dolgot hozott az életembe. Sokszor éreztem magam egyedül, mert sehol nem tudtam kialakítani egy jól megszokott, szeretett közeget. Nem voltak barátaim, mert ahhoz ugye idő kell. Másrészt könnyedén alkalmazkodtam és megszoktam a változást. Nem félek tőle. Talán ezért is szerettem iskolába járni, mert sok új embert, diákot, tanárt ismerhettem meg – számomra minden nap újdonság volt. Az órák után pedig rohantam focizni. És még egy fontos dolog! (mosolyog) Engem a ház körüli dolgok teljesen le tudtak kötni. Csodáltam, hogy az ember a saját kis kertjében mi mindent meg tud termelni.

Segítettem nyulakat tenyészteni, málnát szedni, csirkét gondozni. Annyira izgalmas volt! És nagyon büszke tudtam lenni egy gyönyörű málnaszemre!

Ebben az időszakban robbant be a magyar zenei köztudatba az ABBA egüttes és a Boney M. Az utóbbiban volt egy táncos, egy srác, akinek minden testrésze ösztönből, szívből táncolt. Talán sokan emlékeznek rá. Amikor őt néztem, nem hittem a szememnek. Energiával, önfeledten, életörömmel és megfelelésektől mentesen mert táncolni. Ki is tűnt a tömegből. Először láthattunk ilyet egy videoklipben. Tehát én a Boney M-hez kötöm az első élményem a táncról, a zenéről.

A versenyszellem, az egoizmus és az önértékelés kérdése a középiskolában kezdődött, ahol három évig fociztam, atletizáltam és gátat futottam. A gátfutás egy nehéz sport, rendkívüli lazaságot és dinamikát igényel. Én laza voltam, legalábbis testben. Év végén egyéni versenyzőként kellett továbblépni, de én a csapaton belül mindig „csak” a második vagy a harmadik voltam. Ekkor szólalt meg először az egóm. Legalábbis ez az első emlékem róla.

Azért nem mentem tovább ezen az úton, mert éreztem, nem leszek soha az első, ahhoz nem vagyok elég jó. Innentől kezdve folyton azt kerestem, hogy mi az, amiben én lehetek a legjobb.

A suliban teljesen lekötött a tudás, az információ, a teljesítés, de amint kicsengettek, megszűnt számomra az iskola és a vele kapcsolatos összes kötelezettség. Korrepetálásra nem jártam, mert anélkül is jó jegyeket szereztem. Na de akkor mit csinál egy kissrác suli után?

Baktattam hazafelé Győr egyik kopott, zajos kis utcáján, amikor megláttam, hogy a Művelődési Házba rengeteg lány megy be. Meglepett. Mi lehet ott? Hova mennek? Követtem őket. (nevet)

Egy nagy terembe zsúfolódtak be és várakoztak. Majd egy kedves kéz vállon veregetett: „Na, gyere!” Ő volt a tánctanár. Biztos örült nekem, mert én voltam az egyetlen fiú az óráján. Mint kiderült, jazztáncórára tévedtem be, 17 éves, későn érő, félénk fiúként. A tanár nagyon tudta, hogyan hozza meg a kedvem az órákhoz, mert mindig kiemelt: „Látjátok, így kell ezt csinálni! Ilyen dinamikával, ilyen ritmussal!” Akkor még simán lementem spárgába és vissza. Sikerélményem volt. Jártam is rendszeresen az óráira. Az biztos, hogy a dicséret az egyik legnagyobb motiváló erő. Nem szabad fukarkodnunk vele.

Kép

Budai László

1985 – az életem egy új korszaka: Katonaság és egyetem. Anyukám a lelkemre kötötte: „Fiam, neked egyetemre kell menned!” Nem volt helye ellenvetésnek, tudtam, jót akar. Hat helyre jelentkeztem, az első helyre fel is vettek, villamosmérnök lettem. Az első évben másról sem szólt az életem, csak a könyvekről és a vizsgákról. Majd arra lettem figyelmes, hogy az évfolyamtársaim fele kiesik mellőlem. Én is hiába tanultam többet és egyre többet, az eredményeim stagnáltak. Emiatt úgy határoztam, belefér egy kis lazítás a mindennapos hajtásba. A kikapcsolódás pedig jót hozott az életembe. Talán nem meglepő... (mosolyog)

Egy tánciskolában kötöttem ki. Itt ismertem meg a „Chorus Line”, a „New York-New York” filmek koreográfiáit, a Bob Fosse- és a Michael Jackson-stílust. A lány, akivel mentem, kezdő volt. Hasonló érzés kerített hatalmába, mint tizenévesen a jazztáncórán. „Te mit keresel a kezdők között? – kérdezte a mester. – A haladók közt a helyed!”

Újabb sikerélmény, és megint nem máshol, mint a táncban! Ebből a jelből már igazán érthettem volna!

Ekkor derült ki a számomra, hogy képekben gondolkodom, fényképez az agyam. Azonnal le tudtam követni a megmutatott lépéseket, majd egyre inkább hozzárakosgattam a saját, kialakulóban lévő egyéniségemet. Elkezdtem a saját képemre formálni az adott lépést, koreográfiát. Ahogy belevetettem magam a tánc valódi világába, az eredményeim is jobbak lettek az egyetemen. Az nem ment, hogy csak az egyetem, de az már igen, hogy egyetem és utána az élet, a tánc. Tudatosult bennem: mindig kell hogy legyen az életemben valami, ami mozgás. Ha mozgok, felcsendül bennem a szólam: jól vagyok! Azt is beismertem, hogy az egyetem nem magam miatt fontos, hanem édesanyámért, mert ő annyira akarja, én pedig azt szeretném, hogy büszke legyen rám. Így tudtam koncentrálni. Felosztottam a napom: kilenctől négyig egyetem, négytől nyolcig tánc. Bárhol voltam, tényleg jelen tudtam lenni.

Sokan nem fogják elhinni, de én 23 éves koromig nem kommunikáltam nőkkel. Táncon belül sem, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtem a páros tánccal. Éretlen voltam, és nem tudtam, mit és hogyan, hiszen a nő egy más világ. A legszebb világ.

Minél több hölggyel táncoltam, annál inkább felismertem az önkifejezés erejét, hogy a személyiség mindent meghatároz. Mindannyian magunkat hozzuk és adjuk bele a mozdulatokba.

Táncpartnereimmel szinte minden versenyt megnyertünk, hét évig jártuk a világot. Ők profi táncművészek voltak, én amatőr. Versenyeztünk Miamiban, Hongkongban, Franciaországban, Németországban, Japánban és Olaszországban is. 1996-ban elnyertük a mambó világbajnoki címet.

A táncklubnak, ahol tanultam, volt egy Pali bácsija. Ő olyan volt, mint édesapám. „Laci, neked versenyezned kell! Tanulj diszkótáncot, jive-ot, lambadát! Itt egy kazetta, erre a zenére gyakorold a tangót!”

Látott bennem valamit, és addig nem hagyott békén, amíg ebből a valamiből ki nem hoztam a legtöbbet. Az ilyen ember húzóerő. Ők jónak, tisztának és értékesnek látnak. Jó lenne az ő szemükkel látni önmagunkat.

Ő mutatta meg az argentin tangót. Egyszerűen és határozottan közölte: „Te ezt hamar meg fogod tanulni! Két hónap múlva indulsz is a versenyen!” Majd bevitték a kórházba, ahonnan nem jött ki többet. A halála előtt, amikor benn jártam nála, felállt és megmutatta, hogy mit és hogyan tanítsak meg a következő órán. Felállt és eltáncolta velem. Azóta is érzem ennek a pillanatnak az erejét. Amikor világbajnok lettem, neki ajánlottam fel a díjat. Nehéz volt elfogadni, hogy a tanárod nem látja, mi lett az eredménye az ő tanításainak, ahogy ugyanilyen nehéz volt elfogadni azt is, hogy édesapám nem lehetett már a részese annak, amikor én is édesapává váltam.

A férfiak, akik fontosak voltak nekem, mind előbb távoztak el az életemből, mint ahogy bizonyítani tudtam volna nekik. 

1998-ban, 32 évesen fedeztem fel a tangó szülőhazáját, Buenos Aires-t. Egy igazi argentintól akartam tanulni. Ekkor döntöttem véglegesen a tangó mellett. Valahányszor a jövőmre gondoltam, arra jutottam, hogy a tangó lesz az egyetlen, ami még idős koromban is hű társam marad. Eldöntöttem, hogy addig fogom a tangót tanulmányozni, elemezni, figyelni és táncolni, amíg a legjobb nem leszek, és amíg itthon be nem tudom hozni a köztudatba ezt a csodás táncműfajt. Láttam, hogy más a tangó Buenos Aires bel- és külvárosában: az előbbiben kimért, feszes, távolságtartó, míg az utóbbiban felszabadult és közvetlen. De ebben a táncban a feszesség előny, mert szépséget és eleganciát ad. Én nem tartom magamat különösen tehetségesnek, de a szorgalmam és az akaraterőm segített elérni a céljaimat.