„Nőt és gyereket lehet a legdrágábban eladni”

Tabutéma, nem kellemes erről csevegni, meg amúgy is: mit tehetek én ellene?

A jezsuiták, a SOLWODI Hungary Egyesület és az ORFK viszont bevállalták, és szerveztek egy olyan napot, amit egyhamar nem felejtenek el a résztvevők.

Tragikus volt hallani Németh Ágnes rendőrezredestől, hogy mennyire hideg fejjel szervezik az emberkereskedők a – túlnyomórészt – nők és gyermekek adásvételét, hogy milyen professzionális technikáik vannak az áldozatok beszervezésére és megtartására; az internet természetesen kiváló fóruma ennek. Hogy most már nem a bántalmazás a stricik fő eszköze, hanem a zsarolás és a fenyegetés, mivel azokról nem lehet rendőrségi látleletet csináltatni. Hogy a bűnözők elsősorban továbbra is szexuális céllal – vagyis a prostitúcióra kényszerítés miatt – kereskednek emberekkel, ám erőteljesen jön fel a nem szexuális célú, leginkább munkára kényszerítés miatt folytatott emberkereskedelem is.

Könnyen megeshet, hogy valamelyik borsodi, szabolcsi vagy baranyai ismerősünk szomszédjára éppen emberkereskedők fenik a fogukat, és ha nem kap idejében segítséget, holnapután valamelyik német bordélyházban találja magát, ahonnan nem biztos, hogy (élve) kijut.

Hollandiában is nagy kereslet van a magyar lányokra, Amszterdam piros lámpás negyedének egy része „Nyíregyháza utca” néven futott, mígnem a holland és a magyar rendőrség együttműködésének köszönhetően letartóztattak több tucat emberkereskedőt. Nem sokkal ezután Nagy-Britanniából érkezett jelzés a magyar rendőrökhöz, hogy hirtelen feltűnően sok lány jelent meg náluk… Szélmalomharcnak tűnik az ellen küzdeni, hogy embereket árazzanak be és adjanak el másoknak rabszolgaságba.

Minden bizonnyal ezekben a percekben is „dolgoznak” az emberkereskedők valamelyik mélyszegénységben élő magyar faluban, hogy megvásároljanak egy kamaszlányt a családjától – vagy éppen elhitessék vele, hogy ez a szép autóval érkező férfi csak belé szerelmes és luxuséletet kínál neki. Nőt és gyermeket lehet a legdrágábban eladni – mondta az ezredesasszony.

Ugyanakkor mégis csodálatos volt megtapasztalni, hogy ez a magyar rendőrezredes a kollégáival milyen elhivatottan küzd ezekért a végtelenül kiszolgáltatott emberekért – miközben van ennek a harcnak egy „mission impossible”-jellege.

Ferenc pápa is elismerte 2015-ben a női szerzetesrendek komoly munkáját a prostitúció elleni harcban. Németh Ágnes együttműködik Légrádi Gabriella nővérrel, a SOLWODI Hungary Egyesület elnökével és társaival, akik most egy védett ház létrehozatalán dolgoznak. Sok külföldre vitt magyar áldozat hívja fel őket azzal, hogy haza szeretnének térni, de nem tudják őket elhelyezni. „Az áldozatokat fel kell emelni, nem csak lehajolni hozzájuk” – vallja Gabriella nővér, aki nagyon bízik a nők erejében. „Jézus feltámadásának hírét is az asszonyok terjesztették el Jeruzsálemben” – emlékeztetett.

Óriási hatása volt dr. Lea Ackermann, idén nyolcvanhárom éves német szerzetesnővér, a SOLWODI (Solidarity with Women in Distress: Szolidaritás a szükségben lévő nőkért) alapítója előadásának. A nővért Kenyába, Mombasába küldte az elöljárója a hetvenes évek végén, ahol tanítónőket képzett. Egy idő után elkezdte járni Mombasa utcáit és bordélyházait, és leült beszélgetni prostituáltakkal. Első, meghatározó élménye egy tizenhét éves lányhoz kötődik, akinek megjegyezte, túl fiatal ahhoz, hogy itt legyen – mire a lány visszakérdezett: „maga szerint azért vagyok itt, mert annyira jó itt nekem?”. És elmesélte, hogy a mögöttük ülő tizennégy éves lány pont előző nap fojtotta bele újszülöttjét a vécébe. Lea számára ekkor világossá vált, hogy azonnal cselekednie kell. Szerzett egy raktárépületet, amit lehetőségeikhez mérten felújítottak, és befogadott tizenkilenc prostituáltat. Így alakult meg 1985-ben a SOLWODI. Ma már harmincnégy tanácsadó hely van Kenyában, ahová minden évben ellátogat Lea nővér.

Tavaly meglátogatott egy pékséget, amelyet tizenkét egykori prostituált alapított, de szép számmal vannak a saját lábukra állt nők között cipészek, varrónők, fodrászok is. Sőt, nagyrészt Lea nővérnek köszönhető, hogy Kenyában hatvanöt női focicsapat is van már.

A fiatal lányok kérték ugyanis Lea nővért, hogy ha legközelebb jön Németországból, akkor hozzon nekik focilabdát. Ő hozott is, és rájött, nagyon fontos támogatni őket abban, hogy focizni tudjanak, mert jót tesz nekik a sport, és nincs nagy eszközigénye. Úgyhogy támogatást kért a német szerencsejáték-vállalattól, és kiutaztatott néhány kenyai lányt Németországba, ahol fociedzői képesítést szereztek – ők voltak az első női fociedzők Kenyában.

Hazatérve szembesült vele Lea nővér, hogy Németországban is nagy szüksége van a kényszerprostitúcióból kilépni akaró nőknek a segítségre, úgyhogy megalapította a SOLWODI Deutschland egyesületet, amelynek ma már tizenkilenc tanácsadó irodája van, és csak a tavalyi évben százhárom országból 2671 nő jött segítséget kérni hozzájuk.

Kép

Kép: Freepik

„Amit teszel, az annyira hangos, hogy nem is lehet már hallani tőle, amit mondasz” – osztott meg velünk Lea nővér egy afrikai közmondást.

És hogy mit tehetünk mi?

Talán elcsépeltnek hat, de mégis: figyeljünk egymásra, és hívjuk a rendőrséget, ha felmerül a gyanú, hogy valaki rabszolgaságban él! Ez a kulcs, hiszen közöttünk élnek azok, akik jellemzően áldozatokká válnak; a társadalom legelesettebb, legszegényebb tagjait pécézik ki az emberkereskedők, és nem ritkán saját szüleik adják el őket. Az áldozatul esett nők általában csapatosan mozognak, és gyakran nem beszélik egymás nyelvét. Tetoválásuk van és a ruházatuk is kihívó.

Másodszor – majdnem zavarba jöttem, hogy ezt le kell írnom, de azt hiszem, inkább mégsem nekem kellene emiatt zavarba jönni: szóval a gyerekeinkre is figyelni kell!

Logikusnak tűnik, hogy mekkora veszélynek vannak kitéve azzal, hogy videókat töltenek fel magukról például a tik-tok nevű alkalmazással az internetre – ám valószínűleg mégsem logikus, különben ezt nem engednék nekik a szülők. Márpedig azért tudnak videókat feltölteni magukról az internetre, és ott kapcsolatot létesíteni vadidegenekkel, mert a szüleik saját okostelefont adnak a kezükbe.

„Elkélne egy kis pánik”, olvastam a minap Bese Gergő atyától. És tényleg!