„Jajj, de cuki baba… amíg visszaadhatom”

Vártam a mondat már százszor hallott befejezését: „olyan cuki ez az időszak, élvezd ki” vagy valami olyasmit, hogy „olyan hamar elrepül ez az időszak, olyan hamar megnőnek” – ehelyett, mint derült égből villámcsapás, úgy ért a folytatás: „cuki, amíg visszaadhatom”, folytatta a már rosszindulatú megjegyzést az anyuka, gúnyos mosollyal, összenézve egy másik óvodás korú gyerek édesanyjával.

Nyilván, ez már többet nem rólunk, és az én gyermekem cukiságáról szólt, hanem róluk. Hirtelen szóhoz sem jutottam, mert értettem én ebből a három szóból is, mire gondolnak, csak a tapintatlanságuk volt számomra döbbenetes. Mindig elképedek az emberek viselkedésén, most is rettenetesen sokkolt ez a negativizmus, de ugyanazzal a gúnyos mosollyal egyből rávágtam: „Én csak most kezdek belejönni, és annyira, de annyira élvezem, hogy legalább hármat tervezünk.” Annyira jólesett ezt válaszolni, még ha nem is gondolom így teljes mértékben.

Tucatjával tudnám sorolni a hasonló mondandóval bíró frázisokat, amelyeket már számtalanszor hallottam egyes anyukák szájából: „én soha többet nem szülök”, vagy hogy „nekem biztos, hogy nem lesz több gyerekem”, „örülök, hogy végre már ekkorák”. Számomra talán a legelcsüggesztőbb az volt, amikor egy ismerős így fogalmazott: „nem vagyok a saját magam ellensége, hogy még egy gyereket vállaljak”. Egy kedves ismerős anyuka is számolt be hasonlóról, amikor a kisfiával a játszótéren voltak.

Egy másik anyuka, akinek a gyermeke hisztizett, ránézett a barátnőmre és azt mondta neki (szó szerint): „ha jót akarsz magadnak, többet nem szülsz!” Szerintem ez már merő pofátlanság, tekintve, hogy nem is ismerték egymást, és előtte sem beszélgettek.

Ismeretlentől én még nem kaptam ilyen megjegyzést, de a baráti társaságtól és rokon anyukáktól már többször is. Mindig ugyanazoktól, és beszélgetésink 95 százalékába valahogy, valamilyen formába igyekeznek belecsempészni a fenti megjegyzést, amolyan lebeszélős, kiábrándult stílusban.

Kép

Kép: Szabó-Konstanczer Éva

Ha szóbeli bántás ér, sokszor tépelődöm azon, mit is kellett volna mondanom, és hogyha ebből az aspektusából pörgetem magam előtt a beszélgetést, akkor az általában párosul is némi dühvel és indulattal. Ám most kivételesen nem azon rágódtam, hogy mit kellett volna mondanom, hanem azon gondolkodtam, hogy erre mi szükség volt.

Miért nem lehetett egyszerűen csak megcsodálni a kisfiam és továbbmenni? Miért kellett a saját frusztrációjukat, csalódottságukat rám vetíteni? Pont rám, amikor én éppen a kellős közepén (vagy inkább a legelején) vagyok ennek az időszaknak!

Ezzel azt kommunikálják, hogy számukra ebből az időszakból csak annak nehézsége maradt emlékezetes, mintha azt mondanák: „Ez az időszak rettenetesen nehéz, már-már gyötrelmes…” És mi más lehet a célja annak, hogy valaki még odabiggyeszt egy ilyen megjegyzést, mint éreztetni: „Remélem, neked is nehéz, nekem kínszenvedés volt, remélem, te sem élvezed! Én örülök, hogy már túl vagyok rajta.” Egy anyukával mégsem lehet ennyire faragatlan valaki! Pedig az volt, csak burkoltan/ árnyaltan.

Nyilvánvaló, hogy az az illető, aki ilyet mond, egyáltalán nem élvezte gyermekeinek ezt a korszakát, nyűgként és teherként élte meg, amiért én csak sajnálkozni tudok. Pontosan tudom, milyen ez az időszak, nekem sem habostorta, de azt várni, hogy végre felnőjön, csak „túlélni ezt az időszakot” és ilyen hozzáállással gyermeket nevelni vagy többet vállalni, szerintem vétek. Én úgy gondolom, hogy nagyobb erény beismerni, ha valaki egyáltalán nem szeretne gyermeket, vagy csak egyet szeretne, mint ilyen hozzáállással, megkeseredve többet nevelni. Megkeseredni szinte bármelyik életszakaszban, élethelyzetben lehet. Párkapcsolatban, házasságban, de talán gyermekvállalásban a leginkább. Mert egyáltalán nem olyan lesz, mint amilyennek elképzeltük, a gyerek sem olyan lesz, mint amilyennek elgondoltuk, és az egészben a legnagyobb meglepetést mi magunk fogjuk okozni magunknak. Ha pedig messze esik elvárásainktól a valóság, a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy azt mi elképzeltük, könnyen kiábrándulttá válunk. A kérdés csak az, hogy felismerjük-e ezt és teszünk-e ellene, vagy hagyjuk, hogy bekebelezzen bennünket a keserűség.

Amikor ilyen nemkívánatos beszólás ér, szerintem a legjobb, amit válaszolni lehet: „Sajnálom, hogy Te így gondolod és te így élted meg, de én élvezem ezt az időszakot, ez a legcukibb korszak. Olyan hamar felnőnek, ki kell élvezni minden pillanatát.” Mert igenis lehet szeretni és lehet még élvezni is ezt az időszakot, még ha nehéz is.