Itthon utazom, kalandvágyból – Pillanatképek Kőszegről
Tizennyolc éves korom óta kultkönyvem Ottlik Géza regénye, az Iskola a határon. Ha már Kőszegen vagyok, megnézem a helyszínt! – határoztam el. Némi bolyongás után megtaláltam!
Úgy alakult a nyaram, hogy hat hét alatt hat helyen is jártam: Kőszeg, Zempléni-hegység, Káli-medence, Őrség, Veszprém, Jászberény. Volt, ahol dolgoztam, volt, ahová pihenni, kikapcsolódni mentem. Kőszegi élményeim talán azért olyan erősek, mert ide utaztam legelőször, és annyira régen jártam itt utoljára, hogy szinte már mindent elfelejtettem.
Ottlik Géza egykori középiskolája, amely az Iskola a határon ihletője lett, két hatalmas épülettömb egy óriási parkban, melléképületekkel, sportpályákkal. A „főallé” közepén ott az emlékmű, amelyről Ottlik is ír. Megrendülök, amikor képzeletemben megjelennek azok a kiskamaszok, akik valaha ide jártak. És persze leginkább Medve, Bébé és Szeredy.
Kép: Wikipédia
„Először jár itt? Látta már az uszodát?” – kérdezi tőlem egy unokáját pesztráló nagymama a főallén. Nemleges válaszomra biztat, nézzem meg, érdemes. – „Majd legközelebb” – válaszolom, és indulok, mert vacsorára vissza kell érnem a szállásomra. Megteszem azt az utat, amit Medve is leír: a főkapun, a Gyöngyös-patak hídján át a kis falusias utcába jutok, botorkálok a rossz járdán, majd balra fordulok a város főutcájába, elérem a Strucc Szállót – ahol Medve és édesanyja megszálltak, mielőtt a fiú bevonult. Innentől már a saját utamat járom: a főutcáról jobbra a temető felé kerülve, hosszú séta után elérem a szállást.
Elkápráztat Kőszeg teljessége, kereksége. Felcaplatok a Szultán-kilátóba, ahonnan belátni az egész várost. Nincsenek lakótelepek – mostanra vált erénnyé a nyugati határváros szocializmus alatti elhanyagoltsága!
A központból a város határa 15–20 perces sétával elérhető. Azon túl pedig ott az Alpokalja párás, üde világa. Kilátók és források, fenyvesek. A Kálvária a legbarátságosabb, lágy, barokk vonalakkal fogad, rokokó szobrai szinte hívogatnak. A csónakázó tó körül futók edzenek, családok levegőznek. A főtéren megadó szeretettel, nyitott ajtókkal vár a neogót templom. A Hősök kapuja alatt megszámlálhatatlan fecskefészek, megszámlálhatatlanul sok száját tátogató fiókával. De ha csak betérek egy mellékutcába, máris ott egy gyönyörű szecessziós veranda vagy egy valószerűtlenül óriásira bokrosodott hortenzia.
Kép: Bernard Blanc / Flickr
És megint Ottlik: A Jurisics téren ott a ház a szövegkörnyezetéből kiragadott, mégis nagyon ismert bibliai idézettel: „Non est volentis, neque currentis, sed miserentis Dei.” Vagyis: „Ezért tehát nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” (Pál levele a rómaiakhoz, 9,16) Igaz ez mindenre. Rám, Ottlikra, Kőszegre. Bele kell pihenni a gondviselésbe, nincs más lehetőségünk. Ez mégsem jelenthet elkényelmesedést, mindig meg kell tennünk, ami emberileg lehetséges. Különösen sokat jelent ez ebben a kisvárosban, ahol 1532-ben Jurisics Miklós sikeresen védte meg várat:
„A városkának volt egy kis erős vára, amely hat évvel a mohácsi vereség után feltartóztatta és visszaverte a törököt. Kétezren védték a képtelen túlerővel szemben egy teljes nyári hónapon át, esztelen bátorsággal és okos tárgyalásokkal, mert akkor már tudták, hogy kivel van dolguk. Tizennyolc heves rohamot állt ki a vár és a védők: városlakók, polgárok, parasztok, katonák; akkor az ostromló kimerült, feladta, elvonult örökre. Fura dolognak látszik a nyugati határ szélén védeni egy kis várat a belülről jövő töröktől, amikor az ország már elveszett, s az ellenség itt már éppen kifelé menne. Nem is lett volna értelme, ha a védők nem tudják, hogy a hazájukon kívül még egy sokkal kisebb és egy sokkal nagyobb hazájuk is van; s ezt mind a kettőt megvédték: a városukat, ahol születtek, és a világrészüket, ahol senki sem borotválta a koponyáját.” (Ottlik Géza: Iskola a határon. Magvető Kiadó, 404-405.o. )
A rengeteg magánrendelő, fogorvos, szépségszalon, masszázs és minden egyéb szolgáltatás mutatja, hogy nagy itt a forgalom Ausztria felől. A helyiek pedig keresik a megélhetést. Sokan átjárnak dolgozni Ausztriába. Az sem ritka, hogy ausztriai vendégmunkások az olcsóbb szállás miatt itt bérelnek lakást, szobát. A belváros szépül, sok épületet, műemléket most újítanak fel, de kicsit kijjebb gyakori a kidőlt-bedőlt több száz éves ház.
Ahogy sétálgatok, úgy érzem, Kőszeg a korlátlan lehetőségek városa: ha mindent sikerülne felújítani, megfelelően belakni, megőrizve ódon szépségét, a nemzetközi turisztikai piacon is megállná a helyét.
Mindenesetre én szilárdan elhatározom, hogy ide még visszajövök – méghozzá hamar!
Kép: A Zwinger / Wikipédia
És még valami: ha legközelebb megyek, viszem magammal az Iskola a határont is, kiülök vele a „főalléban” egy padra, és ott fogom olvasni! Így fogok belepihenni a gondviselésbe.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
