Hogyan lehet szeretni ezt a kipárnázatlan országot?

Pedig aki elolvassa, annak egyértelmű, hogy Weil a részvét fogalmát szélesebb értelemben használja, mint az elsődleges jelentése („más fájdalmának átérzése, együttérzés a szenvedővel”). Nagyon is ott van Weil elképzelésében a másodlagos jelentés is: „érdeklődés, figyelem”, s a részvétnek az a régies használata is, amikor az együttérző részvételt jelentette.

Amikor fiatal felnőttként először olvastam Pilinszkyt erről, egyrészt nagyon egyetértettem vele, mert mindig távol állt tőlem a melldöngető hazaszeretet, másrészt hiányérzetem volt, hiszem a mai magyar nyelvben a részvét fogalma a halálhoz, a gyászhoz kapcsolódik. Az pedig, hogy a hazámat elgyászoljam mint egy elhalt valóságot, szintén nagyon távol áll tőlem.

Saját hazaszeretetemet vizsgálgatva nagyjából arra jutottam, amit Weil is megfogalmazott: Magyarország iránti érzelmeim nagyon hasonlítanak embertársaim iránti érzelmeimre. Vagyis személyes kapcsolatban vagyok a hazámmal.

Ahogy életem során megtanultam a szüleim iránti hála fontosságát, úgy csak az vezet békére a hazámmal való kapcsolatomban is, ha hálás vagyok azért, amit tőle kapok. A valóság, az élet annyira bonyolult, kibogozhatatlan, hogy ma már el tudom fogadni: nem csak jót kaptam a szüleimtől, ahogy nem csak jót kaptam és kapok a hazámtól.

De mint ahogy a szüleim nélkül nem az lennék, aki vagyok, így a hazám nélkül sem az lennék, aki vagyok. Gyakran találkozom azzal, hogy valaki szidja Magyarországot, kifejti, hogy itt nem lehet élni, még akár átkozódik is. Ilyenkor ma már azt a kérdést teszem fel magamban: vajon milyen kapcsolatban van a szüleivel? Ha rákérdezek, nem egyszer kiderül, hogy őket ugyanúgy nem tudja elfogadni, valamit nem tud megbocsátani nekik.

Ahogy a gyerekeimmel kapcsolatban ott van bennem az óvó szeretet, a jóakarat s annak elfogadása, hogy minden igyekezetem ellenére sem tudom megvédeni őket mindentől, felkészíteni őket mindenre (sőt, nem is lenne jó, ha ezt meg tudnám tenni), úgy a Magyarországon élő emberek próbálkozásait is el kell fogadnom: megpróbálunk úgy élni, megélni, boldogulni, ahogy tudunk. A feltételek nem mindig ideálisak, de ma már úgy gondolom, ez nem baj.

Valahogy valóságosabb életet lehet így élni, ebben a nem túlságosan kipárnázott országban.

Akik arra biztatják a magyar fiatalokat, hogy máshol próbáljanak meg boldogulni, általában a jobb körülményekre, nagyobb anyagi megbecsülésre hivatkoznak. Ez akár igaz is lehet. Valami mégis elveszik az emigrációval. Talán az, hogy mégiscsak a sorsunkhoz tartozik az az ország, ahová megszülettünk. Felelősek vagyunk érte, de ha nem is felelősek, legalábbis fontos, hogy a jó szándékunkat, érdeklődésünket, figyelmünket kifejezzük iránta. Például azzal, hogy lehetőleg benne maradunk, és tesszük érte – egymásért, önmagunkért –, amit tudunk.

Az esélyegyenlőség megteremtése illúzió, mindig csak valamivel közelebb kerülhetünk hozzá. Igaz ez az országok összehasonlításában és az egyes emberek viszonylatában is. Egy borsodi vagy józsefvárosi gyereknek nem lesznek olyan lehetőségei, mint egy rózsadombi csemetének. Ezzel nehéz szembesülni, különösen, ha valóságos találkozásról van szó. Nem kell ehhez mást tenni, mint sétálni egyet a budapesti Bimbó út környékén és Miskolc belvárosi sétálóutcáján – és akkor még nagyon lájtos az összehasonlítás.

Hogyan lehet ezt a különbséget elviselni anélkül, hogy ne pusztuljunk bele, és mégis megmaradjon a hazaszeretetünk? Részvéttel, vagyis empatikus együttérzéssel. Azt kívánva, hogy a jó sorba született képes legyen felelősséget vállalni a szegény sorba születettért.

Ki kell valahogy bírni ezeket az óriási különbségeket, mert majdnem képtelenség a másik ember sorsába belenyúlni, a személyiség integritása ugyanis még akkor is megkérdőjelezhetetlen, ha valaki mélyszegénységben él. Ahogy a saját gyerekem vagy a házastársam egyénisége sérthetetlen, úgy a honfitársaimét sem sérthetem meg, még jó szándékkal sem. A pszichológiai terápiák többsége ma már egyértelműen a megértő, elfogadó meghallgatáshoz köti a változás lehetőségét. Ezzel az attitűddel talán van remény arra is, hogy Magyarországon is egyre többen találnak magukra, ha érzik a szeretetet. A részvétet, nem a sajnálatot.

Ezzel a részvéttel szemlélhetem a történelmünket is. Elképesztő veszteséglista: tatárok, törökök, belviszály, Habsburgok, Világos, világháborúk, Trianon, nyilaskeresztes mozgalom, kommunista diktatúra, ’56 eltiprása... De ezeket a kataklizmaszerű nemzeti tragédiákat mégis mindig megelőzte az építés, épülés: államalapítás, kereszténység felvétele, második honalapítás, Hunyadiak, erdélyi aranykor, reformkor, kiegyezés, boldog békeidők, bethleni konszolidáció, újjáépítés 1945–1948 között, ellenállás, rendszerváltás. És valóban: „megfogyva bár, de törve nem, él nemzet e hazán”. Ennek a hazának – vagyis emberi közösségünknek – szüksége van a polgárok megértő, gyámolító, támogató szeretetére.

Simone Weil a saját hazájáról, Franciaországról írta, de igaz Magyarországra is: „Franciaországot lehet szeretni a dicsőségéért, ami látszólag örök életet biztosít számára térben és időben. De lehet szeretni úgy is, mint ami elpusztítható, hiszen földi dolog, s ami ezért csak még értékesebb.”