Pedagógusnak lenni jó! – A tanári hivatás és az öröklődés
Tanult minta vagy genetikailag kódolt-e a pedagógushivatás? Vajon miért öröklődik generációkon át a tanári szakma? Egy nemrég elindult kampány szeretne komolyabb elismertséget adni a tanári pályának. Ennek apropóján gondolkodtunk el a témát érintő érdekes kérdéseken.
„Van három jó érvem a pedagógus szakma mellett. A június, a július és az augusztus" – említette egyszer félig viccesen egy pedagógus ismerősöm, amikor a szakmai megbecsültségről, a társadalmi elismerésről, az anyagi javakról és egyéb kevésbé szembeszökő előnyökről kérdeztem.
Hogy a pedagógus szakma mégis milyen erős hivatás, mi sem bizonyítja jobban, minthogy a kihívások ellenére nehezen megy ki a divatból. Sőt mi több, népszerűségére tévésorozatok épülnek.
Már két évad lement A Tanárból Nagy Ervin főszereplésével, és Magyarországon kedvelt közszereplő lett Jocó bácsiból, vagyis Balatoni József történelemtanárból és Joós Andreából, akit tisztelői csak élménybiológusnak neveznek. Gyakran generációk öröklik egymástól ezt a pályát. És noha sok szakmában találkozhatunk hasonló családi mintázattal, élhetünk a gyanúval, hogy a pedagógusok esetében az öröklés és az ismeretek, élmények, tapasztalatok átadása között különösen szoros az összefüggés.
De vajon ki számít pedagógusnak? Bölcsész egyetemistaként a legtöbbünknél ott lebegett a gondolat a tanári hivatás választása vagy annak kikerülése kapcsán: ezzel a végzettséggel akár még tanítani is lehet.
Az egyetemi tanárok véleménye és a társadalmi elvárás mind ez irányba hat: diplomád van, hát taníts! Pedig a kérdés talán több óvatosságot érdemelne.
A spontán pályára kerülő és ugyanúgy röptében pályaelhagyó pedagógusok akár külön szakszervezetet is alakíthatnának, miközben a gyerekekkel való érdemi foglalkozás sok esetben nem az iskolai keretek között kap teret, hanem azon kívül. Mert mi a helyzet a zenetanárokkal, az edzőkkel, az egyházi közösséget vezetőkkel, akiknek ugyanannyira életük része a nevelés és az oktatás? Akikre ugyanannyira rá van bízva egy gyermek nevelése? Függetlenül attól, hogy náluk nincs ki- és becsengetés, vajon nem életük része-e mások megismertetése valami nagyobbal, szebbel? Nem egyszerűen életformáról van szó inkább – diploma, csengő, osztályzatok ide vagy oda?
Az én anyukámnak 673 gyereke van
A Médiaunió Alapítvány újságírókból és kommunikációs szakemberekből álló csapata immáron tíz éve minden évben kiválaszt és zászlajára tűz egy témát, amit társadalmi tudatformáló szempontból fontosnak tartanak hangsúlyozni. Ilyen volt korábban az egészséges életmód, a mindennapi mesemondás fontossága, a fogyatékkal élők helyzete, idén pedig a pedagógus hivatás megbecsülésének kérdése.
A kampányt indító reklámfilm főszereplője különösen jól egyensúlyoz a szülői és a pedagógusszerep között. „Az én édesanyám” – kezdi a monológot a filmet narráló kislány, a képek alatt mégis mindig a tanárt látjuk.
Persze óriási közhely, hogy a pedagógus hazaviszi a munkát, de – ahogy a legtöbb – hivatásként űzött szakma esetében, ez a kettő itt sem választható szét.
Megvan ennek az előnye és a hátránya is, és ezt fejezheti ki a maga egyszerű módján a reklámfilm narrátora is. Óriási előny a közösség egy gyermeknek, amibe egy pedagógus szülő akarva-akaratlanul, „szakmai ártalom” gyanánt bevezeti. Talán éppen ez a kiterjesztett család az, ami a leginkább segít a hivatás öröklésében is.
Egyszerre praktikus, ugyanakkor veszélyes dolog is a szerepek vegyítése, amire jó eséllyel figyel egy tanár. „Világéletemben pedagógusnak készültem – meséli volt bölcsész évfolyamtársam, Erika. – Amikor azonban megszületett első gyermekünk, kerültem, kerülöm a pályát. Mindaddig így lesz, amíg nem ér mind a három olyan korba, hogy már nem igénylik az intenzív figyelmet. Már nagyon várom, hogy ismét iskolában lehessek.”
Kutatom az indokokat, fejben és a kérdésekben is, mi az, ami összeegyeztethetetlenné teszi a kettőt. „Sokan, sokszor mondják, hogy teljes embert kíván ez a szakma, de ez tényleg így van! – mondja Erika. – Egész egyszerűen, az a figyelem és energia, amit beleteszek egy osztály tanításába, amin még este is jár az eszem, az a saját gyerekektől veszi el az időt és a figyelmet.”
De ne csak a hátrányokról essen szó, hiszen sokkal több örömet is rejt: a világ talán leginkább közösségi hivatása a pedagógusé. A “szeretek emberekkel foglalkozni“ mantrát ugyan még a hivatalnokok és a kereskedők is elmondják, de a pedagógusoknál azért ez mégis más. Ezt a közösségi élményt – tábori estéket, kirándulások kalandjait – hazavinni és kisebb-nagyobb családban, közösségben megélni, újrateremteni az egyik leghálásabb feladat.
Ambivalens lehet ugyanakkor a gyermeke iskolájában tanító szülő szerepe. Önbizalmat, az otthonosság érzetét adja, ha anyué is az a terep, ami a gyereké, ugyanakkor néha jó volna, ha mégsem így lenne.
„Tízéves fiam kicsit aggódik, hogy mindent hamarabb fogok megtudni róla, ha visszamegyek dolgozni” – említi Erika, reménykedve abban, hogy azért idővel kiegyezhetnek majd egy döntetlenben.
Közvetlen környezetemből
De vajon a látott minta segít jobban a pedagógushivatás választásában, vagy a génjeinkben hordozzuk a tanító-nevelő munka szeretetét? Eltérőek a vélemények. Noha magam nem álltam a katedra mögé, bölcsészdiplomával lett volna rá esélyem. Egy gyors családfafrissítés után azonban kiderült: mifelénk öt generációra visszamenőleg a mai napig találhatunk olyan pedagógust, aki nem állt meg a gyakorlótanításnál, és a diploma átvétele után is látott még tizenévest.
„Azt választottam hivatásként, amire a közvetlen közelemben ráláttam" – mondta kérdésemre egyszerűen keresztanyám, aki gyerekként sokat élt együtt általános iskolai tanító nagyszüleivel. Nem zárja ki, hogy tőlük örökölte a pedagógia szeretetét. Azóta nemcsak szűk, hanem tágabb családjának is anyáskodó pedagógusa, a tanári hagyományok aktív ápolója.
A „nem zárja ki” persze nagyon enyhe kifejezés, mert mindkét megkérdezett szerint ugyanúgy benne van a genetika is. Innen nézve ez kevésbé tanult minta, inkább génekben hordozott tulajdonság. A pedagóguslét személyiségbe kódolt hivatás, amit gyerekkorunkban minden unokatestvérrel együtt megéltünk a családi összetartások, közös ünneplések alkalmával.
A fenti szempontok talán érzékeltetik, mennyire összetett, elemeire szétválaszthatatlan, komplex hivatásról van szó, ami a személyiség egészét igényli. Talán éppen ezért indult az idei kampány, ami szívhez szóló stílusban és üzenettel mutatja meg újabb és újabb generációknak: pedagógusnak lenni jó!
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>