Jámbor-Miniska Zsejke: „A haza és a nagyvilág szeretete megfér egymás mellett”

– Öntsünk tiszta vizet a pohárba! Zselyke vagy Zsejke? – ezt a kérdést a minap tette fel egy olvasó.
– Mindkettő helyes, engem „j”-vel anyakönyveztek, de sok reptéri és egyéb hivatali bonyodalom származott már abból, hogy máshogy írták a nevemet. Ettől eltekintve hallgatok mindkettőre.

– Nem csupán a neved, a szüleid is Erdélyből származnak. Sok más sorstársukkal együtt a nyolcvanas évek végén jöttek Magyarországra. Mit jelent számodra az erdélyi örökség?
– Erdély az a föld, amiből a gyökereim táplálkoznak, az egész identitásomat meghatározza. A szüleim nagyon erős hátteret biztosítottak nekem azzal, hogy sokat beszéltek a családunk erdélyi örökségéről. Számunka is fontos a férjemmel, hogy a gyerekeink tudják, honnan jöttek, talán így könnyebb lesz azt is kitalálniuk, hogy merre tartanak. A kislányunkkal rovásírás kártyákkal játsszunk, lovagolni visszük, felolvassuk neki a magyar költők gyerekverseit. De arról is beszélünk neki, hogy milyen érdekes és szeretnivaló a világ sokszínűsége.

Szerintem a haza és a nagyvilág szeretete megfér egymás mellett.

Amikor Lisszabonban éltem, rajzoltam az utcán, hogy megismerjem a város igazi arcát, és közben portugál, brazil, zimbabwei, nepáli barátokra találtam, akikkel aztán együtt „váltottuk meg a világot” egy pohár ginjinha társaságában, a Tejo-folyó partján. Azért élveztem annyira az egészet, mert úgy lehettem egy kicsit kozmopolita, hogy közben végig tudtam: van a világon egy hely, ahol mindig otthon lehetek. 

– Vállalod a kisebbségi identitást, amikor tartozhatnál a többséghez?
– Szerintem nem tartozhatnék a többséghez. A határon túli identitás nagyban hozzájárult ahhoz, hogy azzá váltam, aki most vagyok, hálás vagyok érte.

– Mi késztetett arra, hogy az újságírói pályát válaszd?
– Valami már egészen pici korom óta hajtott, hogy odamenjek, hogy megkérdezzem; egyszerűen mindent tudni akartam. A szüleimtől kaptam egy játék újságíró-készletet tízéves koromban. Még az illatára is emlékszem, kék műanyagból készült eldobható fényképezőgép, egy távollátó és egy írógép volt benne, ami nagyszerűen működött. Kincsként őriztem, folyton csak írtam, kerestem a „jó sztorikat”.

Kommunikáció szakra is nagyon célirányosan mentem, alig vártam, hogy végre a szakmámhoz kapcsolódó tárgyakat hallgathassak. A médiaszakon szerzett tudásomat szerettem volna megtámasztani egy egészen más típusú tudással, ezért elkezdtem a jogi karon a nemzetközi igazgatási szakot is, ahol megkaptam a munkámhoz szükséges jogi és diplomáciatörténeti alapokat. Persze szerencse is kell a boldoguláshoz: egy kiváló tudósító karolt fel az egyetemi évek alatt, és végül is ennek köszönhetően tölthettem hét évet a televíziózás varázslatos világában. Mellette írtam és rádióztam is, amit szintén imádtam. Az újságírás a hivatásom, életem végéig ezt akarom csinálni.

Csonka Róbert operatőrrel és Szép Attila kameratechnikussal OECD Forum, Párizs, 2016

– Létezik olyan a mai világban, hogy független, objektív és árnyalt újságírás?
– Hiszek abban, hogy objektív újságírásra kell törekednünk mindig, és újságíróként felelősségünk van abban, hogy ne a „libsizés” és a „NER-lovagozás” szintjén menjen a kommunikáció.

Mindig is úgy gondoltam, hogy árnyalás nélkül valójában nincs is igazság.

Az egyik orgánum a korrupciógyanús ügyekről nem tudósít, a másik egy szót sem szól a kormány érdemeiről. Sok írásból süt, hogy a szerző nem az igazságot keresi, hanem csak a saját igazát szajkózza. Ez persze hirtelen nagy népszerűséget hoz, de szakmai fejlődéssel sajnos nem jár. Nagyon nehéz most az olvasók dolga. Az egyik oldalról kapják a csupa jót, a másikról csak a rosszat. Soha nem volt még ennyi elérhető információ a világban, mégis úgy érzem, igazából nehéz tájékozódni.

– Mindezeknek fényében, miként látod hazánk sajtóhelyzetét?
– Szerintem a sajtó most komoly hitelességi problémával küzd, ami nagy baj, hiszen a munkánk alapja az, hogy igazat írunk, nem pedig az, hogy manipuláljuk az olvasókat. Az látszik, hogy az online médiával maga a közlés részben átalakult valami futószalagon gyártott, műanyagízű, instant dologgá, mert ma már az emberek azonnal és gyorsan szeretnék kielégíteni a híréhségüket. A rövidhírek és mémek alapján kialakított erős véleményformálás szerintem ennek a folyamatnak a negatív hozadéka.

Ma már inkább a „gyors és hatásos” cikkek a népszerűek, nem pedig a kemény kutatómunkát igénylő, alapos tényfeltárások. Ennek ellenére én nagyon sok jó újságírót ismerek, akik kiváló anyagokat publikálnak, így a jelenlegi palettán szerencsére találok olyan cikkeket, amelyeket nagyon szívesen olvasok.

– Milyennek látod az újságírás jövőjét?
– Kíváncsi vagyok. Problémának látom, hogy nagyon sok orgánumnál túlsúlyban vannak a pályakezdő fiatalok, és ezért egyre nehezebb az új generációnak olyan szakmai vezetőt találnia, akitől elleshet bizonyos fortélyokat, mint például stílust, formát, etikát. Nekem mázlim volt, mert az egyik legjobb „mester” mellé sodort az élet, amikor Szabó Anett szerkesztője lettem. A mai napig, ha bizonytalan vagyok valamiben, hozzá fordulok.

– Te mit tanítanál a következő újságíró-nemzedéknek?
– Számomra az volna a fontos, hogy az új generáció tudja: a sajtónak nem feladata, hogy politikai érdekeket szolgáljon, bármelyik oldalról is legyen szó. Hogy a szerkesztői szabadság és a konstruktív vita fontos.

A mi feladatunk az, hogy tájékoztassuk az embereket, és olyan gondolatokat ébresszünk bennük, amelyeket később tovább tudnak gondolni, hogy aztán hiteles információk alapján döntsenek a jövőjükről.

Kulcsfontosságú lenne, hogy a jövő újságírói ne csak a lájkokat hajtsák, hanem érezzék ezt a felelősséget.

– Két éve született meg kislányod, Csengele. Mit jelent számodra édesanyának lenni, illetve miként változott meg az életed az anyává válással?
– Egy új világot kaptam, szebb lett tőle minden. Sokszor nem is értem, hogy tudtam 26 évig élni nélküle.

– Mit tartasz fontosnak egy 21. században felnövő gyermek nevelésében?
– Egyszer láttam egy karikatúrát. Mindkét kép egy hajléktalant ábrázolt és egy anyukát a kisfiával. Az első képen az édesanya rámutat a hajléktalanra és így szól: „Ha nem tanulsz, úgy végzed, mint ő.” A másodikon pedig az anya azzal a tanáccsal fordul a fiúhoz, hogy „ha tanulsz, az olyanokon is segíthetsz majd, mint ő”. Én a második anyuka szeretnék lenni.

– Ennek mi a kulcsa szerinted?
– Nem vagyok szakértő, de én a hatékony kommunikációban hiszek.

Szerintem elengedhetetlen, hogy minden életszakaszban legyen egy közös nyelv, amelynek a közvetítésével a szülő és a gyerek egymáshoz tud szólni.

Ez minden életkorban más csatornán történik, de fontos, hogy mindig álljon egy erős kommunikációs híd köztünk. Csengele még nem beszél, de sokat táncolunk, játszunk, olvasunk együtt. Nekünk most ez a közös nyelvünk, amin keresztül száz százalékig megértjük egymást. Szerencsés vagyok, nem egyedül nevelem, úgyhogy a férjem iránti szerelmem kimutatása legalább olyan fontos számomra, mint az, hogy Csengele érezze, őt mennyire szeretem.

– Hogyan látod Magyarországot tíz év múlva – és ebben vajon mi lesz a te szereped?
– Szeretném, ha tíz év múlva Magyarország egy olyan hely lenne, ahol Csengele szívesen él. Sok jó és rossz döntés született a rendszerváltás óta, de a Dunakanyart tíz éve is imádtam és harminc év múlva is imádni fogom. Úgy érzem, hogy képtelen lennék nem szeretni ezt az országot, úgyhogy szívesen dolgozom érte. Ami engem illet, szeretnék még sokat tanulni, tele vagyok tervekkel, mert mindig van hová fejlődni. Remélem tíz év múlva egy varázslatos helyen fogok ülni.

Egy olyan szerkesztőségben, amely attól hangos, hogy az újságírók nem értenek egyet egymással, és olyan cikkeket publikálunk, amelyekre tíz év távlatából visszatekintve is azt mondhatjuk: volt értelme megírni.