Írógéppel a haza szolgálatában
Saját magát a XX. század fekete dobozának tartotta, azt vallotta, átszűrődött rajta ennek a száz évnek minden nyomorúsága. Szokták a Délvidék krónikásaként is emlegetni. Számomra az az ember, aki megfoghatóvá, érzékelhetővé tett egy felfoghatatlan nemzettragédiát. Tíz éve nincs köztünk Illés Sándor vajdasági író, újságíró.
Kép: Magyar Nemzet
Nekem minden nemzeti ünnephez kapcsolódik egy teljesen konkrétan meghatározható érzés vagy kép, ami rendszerint nagyon illékony: felvillan és már megy is, sokszor nem is tudatosodik bennem. Március 15. csupa kokárda és dal, no meg az általános iskolai rajztanárom évről évre visszatérő mondata: „Gyerekkoromban ilyenkor már térdzokniban és szoknyában mentünk az ünnepségre, most meg milyen hideg van.” Nekem mégis verőfényes az a nap, ünnepség van a hatodik óra helyett, és érzem, milyen mámorító a tavasz és a szabadság ígérete. Augusztus 20. aranysárga, mint a búzamező és a Szent Jobb ereklyetartója. Október 23. az Egy mondat a zsarnokságról, Sinkovits Imre hangján, és archív híradó fényes tekintetű emberekkel a pesti utcákon.
Június 4-ével sokáig bajban voltam, holott jól ismerem a trianoni döntés tragikumát, olvastam, tanultam, hallottam róla. Nem éreztem úgy a zsigereimben, mint a többi ünnepünket. Azt hiszem, azért nem, mert ennek a dátumnak a szomorú jelentőségét csak felnőttként értettem meg igazán, annak dacára, hogy emlékszem, amikor édesapám először mutatta meg a Nagy-Magyarország-térképet. Sajnáltam, hogy nincs magyar tenger, de megbékéltem a Balatonnal… hiába, tízévesen az ember nem mélázik identitásról, vonalzóval meghúzott határokról meg ostoba nyelvtörvényekről.
Azt, hogy milyen gyötrelmes, soha el nem múló fájdalommal lehet ragaszkodni földhöz, tájhoz, hazához, a Magyar Nemzet hétvégi mellékletéből értettem meg, Illés Sándor tárcáiból, valamikor a kilencvenes években, amikor már gimnazista voltam és büszke újságolvasó.
A vajdasági író, újságíró Temerinben született 1914-ben, életének első éveit a tanyavilágban töltötte, családja magyarul beszélt és álmodott, éppen ezért döbbenten tapasztalta, hogy cirillbetűkkel kellett írni a falusi elemi iskolában. A magyar irodalommal az újvidéki szerb gimnáziumban ismerkedett meg, ahol az igazgató, aki pravoszláv pópa volt, karon fogta a folyosón, félrehívta, és arra bíztatta, bátran olvasgassa a magyar költők, írók műveit.
Az érdeklődő, nyitott kisfiúból felnőve újságíró lett, aki 1941-ben a zombori Új Hírekben megírt cikke miatt felkerült a háborús bűnösök szerb listájára.
„[…] az 1941. április 11-e gyönyörű napjával kezdődött. Húsvét volt, föltámadásra harangoztak, és föltámadni látszott Nagy-Magyarország is. A magyar Himnuszt énekeltük. Zomborba is bevonult a magyar hadsereg. Fiainkat lelkes vezércikkben köszöntöttem. Az volt az írás címe, hogy Magyar feltámadás.”
A lelkesítő, ujjongó cikk miatt Illésnek menekülnie kellett, és egy augusztusi viharos éjszakán gyalogszerrel szökött át Magyarországra. Ezt követően Budapesten kellett újra egzisztenciát teremtenie. Újságíró lett itt is, 1950-től a Magyar Nemzet munkatársa, a laphoz egy életen át hűséges maradt.
Nemcsak az újság iránt volt ilyen elkötelezett, hanem szülőföldje, Bácska iránt is. 1977-es regénye, a „Sirató”, elsőként tárta fel annak a kíméletlen tömegmészárlásnak a történetét, amely Tito partizánjai nevéhez köthető, s amely több ezer ártatlan magyar ember erőszakos halálához vezetett. Később több publicisztikai írásában is vissza-visszatért ez a téma – a szerző fontosnak tartotta, hogy feltárja az igazságot erről a tragédiáról.
Szerb hadifoglyok egy délvidéki tanyán 1941-ben
Illés Sándor számos vele készült interjúban hangsúlyozta, emberi ésszel fel nem fogható, milyen megpróbáltatásokat kellett kiállnia a délvidéki magyaroknak a XX. században. Úgy vélte, túl kevés szó esett a deportálásokról, a kivégzésekről, az etnikai arányok megbontásáról. Hát ő beszélt róla: tudósított, hírt adott mindenről, ami a vajdasági magyarokat érintette, és amiről úgy gondolta, a világnak tudnia kell. Tárcáiban pedig mesélt: a tovatűnt temerini gyerekkorról, a bácskai ízekről, színekről és arról, milyen kisebbségi sorban magyarnak lenni.
„Megkérdeztem, amikor már sokáig hallgattunk. – És mondd, mi az, ami a legnehezebb az ottani magyaroknak? Csak jóval később válaszolt, amikor már indultunk vissza és a buszra kapaszkodtunk. – A hallgatás. Amikor nem szólalhatunk meg. Amikor gombóc van a torkunkban és reszket a szívünk. Amikor kiáltani kellene nagyot, kétségbeesettet, de csak némák maradunk. Az a legnehezebb. Akkor érezzük igazán, hogy keserves dolog idegenben magyarnak lenni. Mintha bekerítettek volna bennünket. Én sokszor éreztem. Elmesélem magának Palkovics bácsit. Egy szerb ember, ő a szomszédunk Zentán. Játszottunk a kis téren, mi gyerekek: megrajzoltuk az ugróiskolát, magyarul kiáltoztunk egymásnak, s akkor egyszerre csak megjelent Palkovics bácsi, az elmaradhatatlan katonasapkával a fején, bocskorban, és végigment a téren. A játékainkon. Csak végigment, és mi abbahagytuk a kiáltozást, lehajtottuk a fejünket és hazamentünk…” – írta a Magyar Nemzetben.
A fenti történethez hasonló sorok idővel belém égtek, és a korábban hallott tények, adatok mellé odakerült valami nagyon fontos, de megfoghatatlan, torokszorító érzés is, amely mindig elkap, ha Trianon kerül szóba.
Idén júliusban tíz éve, hogy Illés Sándor hosszú betegség után elhunyt. Halála óta sok minden változott a világban: a határon túli magyarok ma már kettős állampolgárok lehetnek, szavazati joggal, és ma már nyíltan lehet beszélni, írni a magyarságot ért sorstragédiákról.
Magyarellenes Palkovics bácsik vannak, de már nincs teljhatalmuk.
Már én sem az a lány vagyok, aki szombatonként elsőnek próbálta megkaparintani az újságot, hogy megnézze, mit írt a csak Maci bácsiként emlegetett újságíró. Neki köszönhetően értettem meg, mit jelent ragaszkodni valamihez, amit erőszakkal el lehet ugyan venni, de a szívből nem lehet kitépni.
A cikk a Trianon 100 emlékév alkalmából, a Nemzeti Együttműködési Alap támogatásával készült. A sorozat többi darabjáért kattintson ide>>
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
