Egy zacskó háromszáz éves utazása

A lány PayPass-szal akart fizetni, az eladó a telefonról fel se pillantva vetette oda, hogy náluk ötszáz forint alatt nem lehet bankkártyával fizetni. Kiborította hát a pénztárcája tartalmát a pultra, kiszámolt a maréknyi apró közül kettőszázkilencvenöt forintot, és kisétált a pékségből. Még mindig vörös volt az arca. Szégyellte, hogy ilyen zavarba hozta ez a nemtörődöm eladó, aki egész nap a Facebookon lóg. Erről eszébe jutott, hogy megnézze a Messenger-üzeneteit. Mivel nem írt senki, végigpörgette a hírfolyamát, hátha történt valami. Frissítette párszor, aztán elindult az egyetem felé. Széthúzta a zacskót, beleharapott a csigába. Az első pár harapás után kivette a zacskóból, mert zavarta, hogy csörög a szája körül, és kidobta az első kukába, ami mellett elsétált.

A villamosmegálló menetrendet tartó oszlopára szerelt kuka annyira tele volt tömve, hogy a lány még el se tűnt a sarkon, amikor a zacskót a tavaszi szél gyöngéden elemelte a kávéfoltos elviteles pohár és az elbarnult húsú alma tetejéről, s a sínekre sodorta. Szélcsend állt be, a zacskó meglapult a sínek között, aztán egyszer csak egy gumitalpú csizma taposott rá. Valaki átrohant a túloldalra, talán nem idevalósi, és nem tudja, melyik oldalon is kellene felszállnia a villamosra. Egy ekkora egyetemi városban sokan vannak, akik nem tudják, merre menjenek és hova tartanak.

– Ne haragudjon, fiatalember, valami ráragadt a talpára! – bökte oldalba a villamoson egy fehér hajú hölgy a gumicsizmás fiút, aki mérgelődve húzta ki a talpára ragadt rágóból a zacskót, majd amikor a néni leszállt, a két ülés közé tömte. A zacskó egy egész hétig villamosozott, amíg egy nap törpe ujjak ráncigálták ki a két ülés közül, közben el is szakadt, egy darabkája beszorulva maradt a sárga fém üléskeretek között.

– Fúj, Boti! Ki tudja, milyen bacik vannak rajta, add ide azonnal a kezed!

A kis ujjak erősen szorították a zacskót, a vörösre lakkozott körmöknek mégis sikerült kitépni közülük. A zacskó egy bokor aljában landolt, elakadt egy hegyes ágon. Több mint négy szépséges évig maradtak együtt összekapaszkodva a dús zöld levelű ágakkal. Egy igazán forró nyár után, amikor a bukszus napégette leveleit apró kártevő bogarak támadták meg, és a paneltömbben lakók már nem akarták tovább nézni a haldokló bokrot, sárgamellényes vékony, magas férfi érkezett, és ásóval kifordította a földből. A zacskót lehúzta az ágról, ugyanis nem szerette a szemetelést, a zsebébe dugta, hogy majd később kidobja. Ám a kocsma felé biciklizve megszökött a zsebéből, talán nem látott még eleget a világból.

Hagyta, hogy az őszi fuvallatok magukkal vigyék a télbe. Kukásautóval és kamionszélben is utazott, városról városra, országról országra repült. Egyszer újra meg is állapodott, terebélyes japánakác rózsaszín puha virágai csábították el. A zacskó kitartott mellette akkor is, amikor a fa megkopaszodott, de hat szép hónap után a kegyetlen téli jeges szél eltépte tőle.

Hosszú utat tett meg, kétszázhetven évig tartott, mire eljutott a tengerhez. Háromszáz évvel azután, hogy az egykor pirulós egyetemista lány hosszan tartó, méltósággal viselt betegség után távozott az élők sorából, a zacskó a vízen lebegő társaival, az öblítős flakonokkal, a vattavégüket vesztett fülpiszkálókkal és szívószálakkal összekapaszkodva egész szigetet alkotott. Akkor először úgy tűnt, végre megérkezett.