„Napfénytető” – Légrádi Gergely borongósan derűs írói világa olvasókra vár!

Már a legelső novella lehengerlő – persze, hiszen azért került az élre, mert az egyik legkiválóbb, legerősebb írás. Antoní Gaudít, a híres katalán építészt Isten maga elé citálja („magához szólítja” – a szerző tudatosan játszik a kettős jelentéssel), és feladatot ad neki. „Megálmodtam egy templomot” – mondja neki Isten. Felvázol számára egy templomépületet, amelyet Gaudínak kell majd megépítenie. Aranyhangú húrokat pendítenek meg ezek a sorok azokban a kiváltságos sorsú emberekben, akik valaha beléphettek a barcelonai Szent Család-katedrálisba, és pontosan tudják, hogy a világ legkülönlegesebb templomáról van szó. Ugyanakkor Légrádi nem idealizálja szereplőit: a szent építész a székről nehézkesen tápászkodik fel, kiválasztottsága nem fedi el emberi nehézkességét; az őt vezető angyal pedig elbóbiskol küldetése közben.

A többi novella vagy karcolat sem marad el minőségben ettől az erőteljes nyitánytól.

Légrádi Gergely a világ sötét és fénnyel teli oldalára egyaránt fogékony – ez ritka írói (és emberi) erény manapság.

Ráadásul mintha inkább a reménység győzedelmeskedne nála a nehéz emberi helyzetekben: főhősei képesek kivárni, hogy frusztrált helyzetük megváltozzon, a könyvekből is tudnak lelki erőt meríteni (Sorok között) és képesek önmagukat felülmúlni (Penne; Ökomenikus Szeretet Társasága). Ünnepi tapasztalat, hogy a szerető közösség védelmet nyújthat (Napfénytető).

Az író tudja, hogy mindannyiunkban ott él valaki más is: a vágyott vagy az elfojtott én. A levágott lábú koldusban a futóbajnok (A pálcikaember). Az apában a nagyapa, a fiúban az apa, megbonthatatlan generációs kötelékként. (Találkozásaink, A mondat léte, Calvados) A környezet élettelen tárgyai, amelyek ezerszer akadályt állítanak az ember elé, néha életre kelnek, hogy segítsék azt, aki nehéz helyzetbe kerül. A ház, ahol élünk, feltöltődik emberi jelenlétünkkel, és egy nemzedékről nemzedékre örökített használati tárgy is különös erőtérre tehet szert, ha használjuk, érintjük, őrizzük. (Sárgarépa télire) A család akkor is a legerősebb emberi erőtér, ha valamiféle életnagyságú puzzle-darabokból lehet csak a valódi képét kirakni. (Puzzle-darabok, Az ismeretlen férfi) Légrádi Gergely nagyszerűen játszik az egyetlen eseményből elágazó többféle történet lehetőségével, az alternatív cselekményszálakkal, a „mi lett volna, ha” játékos és mégis torokszorító szétszálazásával. (Átúszás)

Szinte minden írásában hitet tesz a szavak teremtő erejéről, hiszen maga is teremtő erővel ruházza fel a szavakat.

Emberi esendőségeinket kendőzés nélkül, ám megértően és szeretetteljesen tárja fel. Tudja, hogy minden valós és jelképes elesésünk a felkeléssel és továbbindulással kap értelmet. (Lábra állni) Hisz abban – vagy legalább is reméli –, hogy a széttörött emberi kapcsolatok időnként újraköthetők, újrafoltozhatók. (Most sem késő) Eljátszik a gondolattal, milyen lehet elfuserált hétköznapi életünkből kilépni és felcserélni egészen más élettérrel és életformával. (Egy kedden) A mosolygás gyógyító erejével szembesít egy frissen műtött beteg lábadozásában. (Mosolyaink)

Légrádi cselekményszövésétől, írói stílusától nem idegen az abszurd, a szürreális képek használata, a szelíd irónia, ugyanakkor a nosztalgikus érzésvilág sem. Egyik legabszurdabb novellájában, amely a „Variációk jelmezbálra” címet viseli, az álarcok és jelmezek szerepekké, majd a főszereplő énjévé válnak.

Ordódi Tamás grafikái kísérik a kötet novelláit, és remekül elkapják a Légrádi-féle képi világot.

Légrádi Gergely: Napfénytető. Jaffa Kiadó, 2019.