Hogyan működnek a párkapcsolatok az állatvilágban? – 1. rész

Az alacsonyabbrendű állatok közt a nemek közti kapcsolat általában a párosodásra korlátozódik – folytatásra nincs szükség, hiszen az ivadékgondozásnak itt általában csak kezdetleges formái fordulnak elő. Párkapcsolatot ezek az állatok nem létesítenek, mert feladatukat egymagukban is el tudják látni, abban nincs szerepe, és nincs is helye a másik félnek.

Érzelmi életről sem beszélhetünk esetükben, csupán célszerűségről, amely néhány kivételes esetben számunkra egyenesen rémisztőnek tűnő megoldásokhoz vezet: az is előfordul, hogy a hím éppen a halálával szolgálja az ivadékgondozás sikerét.

Az imádkozósáska nősténye párzás közben felfalja gyermekei apját, ezáltal olyan fehérjemennyiséghez jut, amelyre máshogy nem tudna szert tenni. Ez nagymértékben hozzájárul a peterakás sikeréhez, a hím rövidke élete pedig néhány hét múlva amúgy is véget ért volna, mint ahogy elpusztul a nőstény is, miután hőszigetelő fehérjeburokba zárt petéit elhelyezte az őszi aljnövényzetben.

Egyedül is megy

A gerincesek körében egyre gyakrabban találkozhatunk ivadékgondozással, ám a változó testhőmérsékletű („hidegvérű”) állatok esetében a szülőpárnak többnyire csak az egyik fele vesz ebben részt. Ez a fél kézenfekvő módon többnyire a nőstény, hiszen ő ad életet az utódoknak, de vannak kivételek: a sziámi harcoshalnak például a hímje épít habfészket, és ebben őrzi a nőstény által lerakott ikrákat, majd egy darabig a kikelő ivadékot is, a csikóhalak esetében pedig egyenesen maga az apa kelteti ki költőtáskájában a következő generációt. A halak, kétéltűek és hüllők többsége azonban beéri azzal, hogy fészekalja számára biztonságos helyet keres. Utódaik többnyire saját magukra vannak utalva, szüleik nemigen tudják segíteni őket: a faj fennmaradásához szükséges túlélési arány záloga az ikrák, peték vagy tojások nagy számában rejlik.

Az ivadékgondozás munkamegosztása, amely párkapcsolat kialakítását teszi szükségesé, azoknál az állatoknál kap nagyobb jelentőséget, amelyek egyrészt valamilyen oknál fogva csak kevés utódnak adnak életet egyszerre, másrészt utódaik gyámoltalanok, az önellátásra képtelenek.

Ilyenek elsősorban az állandó testhőmérsékletű („melegvérű”) élőlények, vagyis a madarak és emlősök között akadnak. Az emlősök esetében a méhen belüli fejlődés erősen korlátozza a lehetséges utódok számát: míg petét, ikrát szinte bármennyit lehet rakni, addig eleven utódokból csak kevés fejlődhet egyszerre az anya szervezetében. A megszülető utódokat nem lehet egyszerűen sorsukra hagyni, s felnevelkedésükre nemritkán több esély van akkor, ha az anya valaki mást is be tud vonni a róluk való gondoskodásba. Csakhogy a hímek erre nem mindig kaphatók…

A cikk 2. részét itt olvashatja. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>