A múltat ismerve kell építeni a jövőt
„Annak idején megtörténhetett az, hogy egy felvidéki ember két és fél évtized alatt négyszer váltson állampolgárságot anélkül, hogy kilépne a házából.” Közel 100 évvel ezelőtt, 1920. június 4-én a Párizs melletti, Grand Trianon palotában aláírt békeszerződés, amelyet az első világháború győztesei diktáltak, megpecsételte a magyarság sorsát. A közelgő századik évfordulóra készülve hétköznapi emberek, családok történetein keresztül mutatjuk be, milyen hatást gyakorolt a trianoni döntés a magyar társadalomra. A komáromi Hamrák Zsófia családjának példája minden felvidéki felmenőkkel bíró ember számára ismerős és aktuális történet. Egy család a megmaradásáért vívott küzdelmet, rendületlen hittel és reménnyel.
Trianoni döntéshozók
„Semmi kétség, hogy Magyarországot igazságtalanság érte, s ez az igazságtalanság olyan természetű volt, amelybe jó lélekkel nehéz volt belenyugodni: a történeti Magyarország területi állományát az etnikai elv alapján bontották széjjel, ugyanakkor azonban ezt az etnikai elvet Magyarország terhére nyilvánvalóan megsértették.” – Ez Bibó Istvánnak, a XX. század egyik legnagyobb politikai gondolkodójának véleménye.
A trianoni békediktátummal a történelmi Magyarország nemcsak területének több mint kétharmadát veszítette el, hanem magyar nemzetiségű lakosságának közel egyharmadát is.
A természeti, ásványi kincsek, termőföldek, erdők, folyók, vasútvonalak, gyárak, üzemek, iskolák, kulturális intézmények jelentős részének elvesztése gyógyíthatatlannak tűnő sebeket ejtett a nemzet testén, amelyet tovább súlyosbítottak az 1947-es felvidéki deportálások. „Hogy megértsék az emberek, mit élt át egy felvidéki ember 1920-tól a kitelepítésig, ahhoz el kell mesélnem, milyen megpróbáltatásokon mentek keresztül a nagyszüleim és szüleim ezalatt az idő alatt. Sajnos annak idején megtörténhetett, hogy egy felvidéki ember állampolgárságot váltson anélkül, hogy kilépne a házából.” – kezdi történetét a ma Komáromban élő Hamrák Zsófia.
Négy állampolgárság-váltás, 100 évnyi seb
A nemzet túlnyomó többsége által támogatott revíziós politika 1938-41-ben részleges eredményre vezetett: a nagyobbrészt magyarlakta területeket visszacsatolták. Ennek azonban máig feldolgozhatatlan politikai ára volt. „Nagyszüleim először is magyar embernek születettek. 1920-ban a trianoni döntés után ezek az emberek elveszítették magyar állampolgárságukat és csehszlovák állampolgárrá váltak. Majd 1938-ban Horthy Miklós visszaadta a felvidékieknek és az erdélyieknek a régi országrészüket, és ekkor ismét magyarokká váltak. Nem sok idejük volt ebben az örömben fürödni, mert jött a háború, 1945, majd az 1947-es párizsi döntés után ők ismét csehszlovák állampolgárrá váltak. És még ez sem elég, a háborút hamarosan egy év távlatából követte a Beneš-dekrétumokban megfogalmazott lakosságcsere, ami tulajdonképpen deportálta a magyarokat: részben Csehországba, részben Magyarországra, ugyanígy az ott élő németeket is, és ekkor ezek az emberek ismét elveszítették az állampolgárságukat. Azok az emberek, akiket kitelepítettek, csehszlovákból magyar állampolgárrá lettek.
Tehát 1920-ban elvették a hazájukat. 1938-ban visszakapták a hazájukat. 1945-ben végigsöpört rajtuk a háború, majd ismét elvették a hazájukat. 1947-ben, a deportálások idején mindenüktől, az otthonuktól és a házuktól is megfosztották őket.
Vagyis az én nagyapám gyakorlatilag anélkül, hogy elhagyta volna a faluban a saját udvarát, négyszer váltott állampolgárságot.”
Csehszlovák–magyar lakosságcsere
A lakosságcsere a II. világháború utáni években született államközi egyezmény, amelynek értelmében felvidéki magyarok tízezreit telepítették át Magyarországra, és ezzel egyidőben magyarországi szlovákok települtek át Csehszlovákiába. Több esetben a Németországba kitelepített német vagy sváb lakosság helyére is kerültek felvidéki magyarok. 1945-ben 143 dekrétum született, amelyek közül a 33. érintette a két kollektíven bűnösnek tekintett etnikumot, a magyarokat és németeket. Edvard Beneš rendelete megfosztotta őket állampolgárságuktól, ami a nyugdíj és más állami járadékok megvonását, az állami alkalmazásból való elbocsátást is maga után vonta. A magyar nemzetiségű magánalkalmazottakat is elbocsátották, a magyar nyelv használatát a közéletben betiltották, kizárták a magyar hallgatókat az egyetemekről, a magyar kulturális egyesületeket feloszlatták, a magyarok bankbetétjeit befagyasztották. A németek és magyarok földjeit elkobozták, amelyekre cseheket és szlovákokat telepítettek. Az ugyancsak a vesztesek oldalán befejezett második világháború következményeként pedig 1947-ben Párizsban ismét elszakították az országtól a visszatért területeket.
Kitelepített magyarok útban Csehszlovákiából, 1947 - Kép: Fortepan
„1946-ban kaptunk egy kitelepítési értesítést Naszvadon. Minden deportálásra váró család otthonába (összesen kb. 170 ezer embert érintett a tótokkal együtt) egy cseh katonát helyeztek el mindaddig, amíg a házat a magyar tulajdonosok el nem hagyták.
Borzasztó volt, kiváltképpen az idős szülőknek a házukat hátrahagyni. Két hétig tologatták különféle vasútállomáson a marhavagonokat, ahova bevagonírozták őket; nem tudták, hol fognak kikötni, azt sem, hogy merre viszik őket.
1947. augusztusában Naszvad községből telepítették át családunkat a déli határra, három éjjel és nappal ment a szerelvény, enni sem adtak a vonaton... Családom Bajától 15 km-re, egy svábok, bunyevácok és magyarok lakta, Bácsbokod és Csávoly települések közötti tanyán találta magát. Itt kezdett el a család a tanya körüli földeken gazdálkodni. A túlélést tovább nehezítette az, hogy a Rákosi-diktatúra alatt mindenből be kellett szolgáltatni, a padlást lesöpörték.”
A trianoni problematika a közép-európai térség minden XX. századi történését meghatározta. A szocializmus évtizedei alatt a határon túli magyarság életkörülményeinek romlását, mi több, erőszakos asszimilációját eredményezte. „Nagyszüleimnek hat gyermeke volt, ám hamar kiderült, a tanya alkalmatlan hat család együttélésére, így ahogy múlt az idő, úgy szivárogtak el a fiatal párok a tanyáról. A fiatalon hadiözveggyé lett Juli néném körzeti nővérként dolgozott, Maris és Bözsi néném gyerekeket neveltek. Apám, Józsi a csávolyi szövetkezeti boltot vezette, Feri bátyám suszterműhelyt nyitott, míg Vince bátyám pékmester lett. Nagyanyám, Julianna mélyen hívő asszony volt, kívülről fújta a Bibliát, és minden tudományát igyekezett átadni nekünk. 1955-ben Hamrák Vince nagyapám meghalt, 1956 pedig végképp megroppantotta a családot. Feri bátyám sorkatonaként úgy döntött, nem fog magyar életet kioltani, és elhagyta az országot, apámat koncepciós perrel kirakták a munkahelyéről, és másfél évet szabtak ki rá. Osztályidegenné nyilvánítottak minket, az egész családot ellehetetlenítették. Anyai nagyapámmal, Haris Jónással, aki a Felvidéken maradt, nyolcévesen találkoztam először, előtte csak fényképeken láthattam. Gyakorlatilag férfi nélkül maradt a családunk.
Úgy gondolom, hogy ezek nem pillanatnyi sérelmek, nem csak egy-egy esemény vagy háború idejére korlátozódnak, hiszen bennünk, utódokban ezek az emlékek, a tragédiák tovább élnek.
Sajnos a szüleink – ahogy az emberek egy része is – ezt nehezen tudták feldolgozni, ezért idő előtt, korán távoztak el közülünk.”
A kitelepítettek emlékvárosa
A múlt század utolsó évtizedében bekövetkezett kelet-közép-európai rendszerváltozások, valamint az Európai Unióhoz csatlakozások következtében a helyzet javult, de a szenvedélyek, feszültségek mégsem szűntek meg teljesen. A XXI. század elején az egységesülni akaró Európában, a közös értékek és együttes cselekvések fontosságának felismerése idején, a határok átjárhatóságának megvalósulásával minden korábbit meghaladó lehetőségek kínálkoznak az évszázados trianoni sebek gyógyítására.
„Nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy mi hozna számunkra gyógyírt ezekre a sebekre. A család ezeket a veszteségeket soha nem tudta feldolgozni. Gondoljuk csak át: az én szüleim életében tíz év alatt lezajlott egy háború, egy kitelepítés és egy ’56-os forradalom. A visszatelepülésemet ezek az események felgyorsították. 1960-ban Mocsára, majd Csémre költöztünk, végül Komáromban jártam iskolába, és a mai napig itt élek.”
A Hamrák család - Képek forrása: A Felvidékről kitelepített és Komáromban letelepedett családok albuma
Csehszlovákia két utódállama elutasítja a jogfosztó rendeletek hatálytalanítását, elítélését és bárminemű kárpótlás kifizetését a meghurcoltak részére. Emiatt már az Európai Unió tagjaiként is többször keveredtek vitákba, nézeteltérésekbe.
„A kitelepítésért a mai napig nem kaptunk sem anyagi, sem erkölcsi kárpótlást, feloldozást, de úgy érzem, hogy az anyagiak nem is hoznának számunkra soha jobbulást, mert ezek a sebek olyan mélyek, hogy fillérekkel, krajcárokkal megváltani már nem lehet.”
Ugyanakkor ma már nem tűnik lehetetlennek a határok feletti nemzetegyesítés gondolata, a határon inneni és túli magyarság szellemi, kulturális és gazdasági felemelkedésének víziója. Ma már június 4. nem csupán a fájdalmas emlékezés dátuma, hanem a Nemzeti Összetartozás Napja.
Az Országgyűlés 2010-ben a törvény elfogadásával kinyilvánította: „A több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, amelynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme”.
Emellett 2012-ben dr. Molnár Attila – akkor országgyűlési képviselő, ma komáromi polgármester – indítványára április 12. a kitelepítettek emléknapja. Zsófia – aki ma a város humán ügyeiért felel – hozzáteszi: „Mi azért vagyunk itt és dolgozunk a kitelepítettek emlékvárosában, Komáromban, hogy a határon túl élő nemzettársainkhoz közelebb kerüljünk, és a kitelepítetteket évente összehozzuk. A városban működik egy civil szerveződés, a Kecskés László Társaság, akik ezt az ügyet felkarolták, és most már 16 éve minden esztendőben április 12-én összejövünk a felvidéki kitelepítettek találkozóján. Úgy gondolom, hogy azon, ami megtörtént, változtatni már nem tudunk, de nagyon sokat tudunk tenni azért, hogy az utódok és általában az emberek megértsék ezeket a sorstragédiákat. Csak a múltat ismerve tudjuk építeni a jövőnket, és mi ezen dolgozunk a magunk módján.”
A cikk a Trianon 100 emlékév alkalmából, a Nemzeti Együttműködési Alap támogatásával készült. A sorozat többi darabjáért kattintson ide>>
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
