Neked elmesélem – „Forrt a vérünk, megállíthatatlannak éreztük magunkat együtt”

Attila: Mariann kilenc évet várt rám. 1986-ban szerettem meg, és 1995-ben lett a feleségem. Sokkal több volt a konfliktus köztünk akkor, amikor nem voltunk együtt. Minden veszekedés után kicsit távolodtunk, majd újra közeledtünk.

Mariann: Azóta is hol távolabb, hol közelebb vagyunk egymáshoz, de ez egyáltalán nem rossz, így sokszor érezhetjük újra, hogy vissza kell szereznünk, meg kell hódítanunk a másikat. Nem kell azt hinni egyből, hogy máris szakítani, válni kell, ha veszekedünk, ha konfliktus van a kapcsolatban, ha nem értünk egyet, ha éppen nem azonosak a nézeteink.

Attila: 1986 augusztusában, egy meleg nyári estén láttam meg őt, egy hangulatos tóparti buliban, ahova teljesen cél nélkül, puszta szórakozásból mentem el. Akkoriban ez egy felkapott szórakozóhely volt, ahova gyakran lejártunk és hatalmasakat táncoltunk, Mariannt mégsem láttam sosem, kivéve ezen a bizonyos estén. A barátommal figyeltünk fel rá és a barátnőjére.

Láthatóan nagyon jól érezték magukat, nem nézelődtek, nem flörtöltek, egyszerűen csak élvezték az estét. Ami először megtetszett benne, az a szája és a nagy mosolya volt.

Mariann: 15 éves voltam ekkor, Attila pedig 17. Itthon volt az egyik legjobb barátnőm Németországból. Amikor hazajött, mindig kihasználtuk a közösen töltött időt. A barátnőm nem beszélt magyarul, ezért Attila azt hitte, disszidens vagyok, ezért tudom a nyelvet. Amikor mondtam, hogy én Tatán lakom, akkor jött a csajozós duma, hogy ő bizony minden lányt ismer Tatán… hát engem nem ismert. (nevet)

Attila: Másnapra meg is beszéltünk egy találkozót, ahova végül egyikünk sem ment el.

Mariann: Este viszont a buliban váratlanul ismét összefutottunk.

Attila: Elnézést kértem, hogy nem mentem el a megbeszélt randevúra, majd közölte, hogy ne aggódjak, ő sem volt ott. Meglepett. Egyrészt az, hogy milyen lazán és vidáman kezelte a helyzetet, másrészt nem értettem, hogy miért nem volt neki fontos a találka. Ha egy férfit visszautasítanak, elkezd agyalni… (nevet) Nem hagytam magam. Újabb randevút kértem, érzékeltetve, hogy ez fontos, hogy én biztosan ott leszek. A randevú helyszíne: vasárnap este hat óra, az ő házuk előtt, a kapunál. Ott voltam, pontban hatkor. Nagyon izgultam, hogy vajon most tényleg lejön-e hozzám.

Mariann és Attila 

Mariann: Egy tömbházban laktam, a kilencedik emeleten. Csak akkor mentem le a ház elé, amikor láttam, hogy megérkezett. Sétálni mentünk a Cseke-tó partjára, ahol életemben először megcsókolt.

A csók egy padon történt, ahova gyakran visszajárunk, akkor is, ha épp elakadunk. Kedves számunkra az a pad, ott éreztük először azt a valamit, ami felforgatta és meghatározta az életünket.

Attila: Az érzelmek teljes kavalkádja volt ez a nyár. Nem létezett más, csak ő meg én. (mosolyog) De mivel még csak középiskolások voltunk, az ősz beköszöntével mindez megváltozott. Szeptemberben visszaköltöztem a kollégiumba, Esztergomba, Mariann pedig Tatán folytatta az iskolát. Innentől kezdve csak pénteken és szombaton tudtunk találkozni. Ebben az időben, mobiltelefon hiányában, sokszor csak levélben tudtunk érintkezni, de mire egy-egy levél eljutott Mariannhoz vagy hozzám, a levél tartalma már idejétmúlt lett.

Mariann: A középiskola elvégzése után Attila főiskolára jelentkezett, de előtte elvitték katonának. Előfelvételisként két év helyett csak egy évet kellett szolgálatban töltenie, utána mehetett továbbtanulni. A katonai éve alatt alig volt itthon, csak néhány alkalommal láthattam, akkor is egy meghatározott, rövid időre.

Ekkor ismertem meg azt az érzést, amikor valakinek a hiánya gyötör.

Voltak napok, amikor azt se tudtam mit kezdjek magammal, mert csak rá tudtam gondolni, hogy vele milyen jó, és sajnáltam magam, hogy nekem így, nélküle milyen rossz. (nevet) Emiatt már tizenévesen elkezdtem megtanulni az önuralmat, hogy hogyan kössem le a gondolataimat, hogyan legyek úrrá a kétségeimen.

Attila: Én is sok mindent megtanultam a katonaság alatt. A fegyelmet, a pszichés és a fizikai erőnlétet, hogy ne egy gyenge, hanem egy kemény, erős férfi legyek, aki túlél, akire támaszkodni lehet, aki kibírja, bármi is várjon rá. Olyan feladatokat kaptunk sokszor a leghidegebb télben, amire visszagondolva most is jó érzéssel tölt el, hogy kibírtam, hogy meg tudtam csinálni. Azt hiszem, ott váltam férfivá.  

Mariann: Igaz, nem ugyanazt az embert kaptam vissza, mint akit megismertem. Komolyabb lettél.

Mi nem hasonlítunk egymásra, inkább kiegészítjük egymást. Attila megfontolt, én lobbanékony vagyok, ő konfliktuskerülő, én keresem a konfliktust. (nevet)

A lányunk születése előtt amikor csak tehettük, utaztunk, kirándultunk, élveztük a szerelmet, egymást, a fiatalságot, a közös világunkat. Szó szerint forrt a vérünk, megállíthatatlannak éreztük magunkat együtt. Szerintem nagyon klassz dolog a házasságkötés után egy kicsit kiélvezni azt, hogy csak ketten vagytok, csak egymásra figyeltek, csak mint nő és férfi, mint férj és feleség vagytok együtt. A házasságunk harmadik évében érkezett meg hozzánk Julcsi. A gyerekvállalás után elkezdtünk lecsillapodni, megnyugodni. Végre nem éreztük azt, hogy elfogy az időnk, és gyorsan mindent, amit csak lehet, meg kell élnünk.

Mariann, Attila és a kis Julcsi

Attila: A legnagyobb próbatételek a szürke hétköznapok, de a kapcsolatunk egyik legdurvább mélypontja Mariann édesapjának a halála után történt.

Mariann: Apukám hirtelen, szó szerint a kezeim között halt meg. Előtte egy évvel édesanyám egy sztrókon esett át, ami után állandó felügyeletre szorult, apukám ebben hatalmas segítség volt a számomra. Egyáltalán nem számítottunk az ő rosszullétére, halálára. Amikor elvesztettem, sokkot kaptam, kifutott belőlem minden erő, és hirtelen mázsás súlyokat éreztem magamon. Ő volt az egyik legdrágább ember az életemben, egy betölthetetlen, örök űrt hagyott maga után a lelkemben. Most, hogy beszélek róla rögtön könnyek is gyűlnek a szemembe.

A halála után sokáig nem voltam önmagam, kimerültem, gyenge és üres voltam. Úgy éreztem, nem tudom feldolgozni, képtelen vagyok elviselni, hogy ő nincs többé. Kibírhatatlan és elutasító voltam, ingerülten beszéltem mindenkivel, főleg a szeretteimmel.

Ebben az időszakban Attila mérhetetlen türelemmel, alázattal és szeretettel fordult felém. Még jobban megszerettem őt, és ez a szeretet kezdte visszahozni belém az életet és tüntette el bennem az ürességet.

Amikor Attila szüleit veszítettük el, már tudtam, milyen érzés. Tudtam, hogyan szeressem, hogyan támogassam őt.

Attila: Annyira hirtelen történt az egész! Eldöntöttem, hogy amit csak tudok, megteszek, mellette leszek, akármilyen utálatos és elutasító is volt éppen.

Mariann: Pedig tényleg szörnyű voltam, és minél inkább szeretett, annál inkább dühöngtem, mert úgy éreztem, nem érdemlem meg.

Attila: Nem egy nagy bölcsesség, de az egész közös élet arról szól, hogy evickélünk a jó és rossz napok között. (mosolyog)

Mariann: Ezek után édesanyámra idősek otthonában vigyáztak, gyakran látogattam őt, de valahányszor ott voltam vele, egy kicsit mindig megszakadt a szívem. Amikor megkérdezte, hogy miért kell neki ott lennie, és nem tudtam neki elmagyarázni, mert szegény már nem értette… Iszonyú nehéz volt. Majd rájöttem, hogy nem szakadhatok mindig össze, nem lehetek csak árnyéka egy anyának, egy feleségnek. Felelősséggel tartozom a saját családom iránt, most már ők az elsők. Sőt, onnantól kezdve, hogy férjed/ feleséged lesz, már ő az első, ezt a szülőknek is el kell fogadniuk.

Ha nem a társad az első, hanem a szüleid, arra is rámehet egy kapcsolat.

Attila: Tíz évvel ezelőtt együtt kezdtünk el futni. Én most karatézom, ő zumbázik. Ha versenyem van, vagy edzőtáborba kell mennem, Mariann elkísér, én pedig megnézem az ő zumba fellépéseit. Elmondjuk egymásnak, hogy mi a fontos a számunkra, mit szeretnénk, hogy várjuk-e, hogy a másik ott legyen. Ha épp nincs kedvünk elmenni, nem muszáj, de a lényeg, hogy figyelünk egymás igényeire, és úgy alakítjuk az időnket, hogy akkor ott tudjunk lenni azon az eseményen, ami a másiknak fontos.

Mariann: Három éve van egy főzőklubom, amivel még nagy terveim vannak. Minden új alkotásnál Attilát kérem meg, hogy mondjon véleményt, legyen kritikus. Tudnom kell, hogy az új étel milyen… Ezeken mindig jókat nevetünk, főleg, ha valami ehetetlent készítek. (nevetnek)

Attila: A vacsorakészítés viszont mindig az én reszortom. Igaz, ez kimerül egy guszta szendvics elkészítésében.

Mariann: Azért még egy fontos momentuma van a házasságunknak: a repülőmodellezés. (nevetnek) Igaz én csak nézem és fényképezem, ahogyan Attila repteti a gépeket, de ez alatt az idő alatt is egyszerűen csak jó együtt lenni. (összemosolyognak)