Budai hősnők nyomában

Slachta Margit – „az egyetlen férfi a Parlamentben”

Az Árpád híd és a Margit híd közötti budai rakpart Slachta Margit (1885–1974), az első magyar országgyűlési képviselőnő nevét őrzi. De ki is volt ő pontosan?

1885-ben született, tanári diplomája megszerzése után csatlakozott a korabeli katolikus nőmozgalomhoz, majd 1920-ban az első magyar képviselőnőként a nők választási és tanulási jogaiért küzdött, tüntetéseket is szervezett. 1923-ban egyik alapítója volt a Szociális Testvérek Társulatának, amely egyházközösségi és szociális feladatokat látott el. A II. világháború alatt beadványt írt a munkaszolgálatosok érdekében, majd 1943-ban egy pápai meghallgatás során személyesen kérte a pápát, hogy tiltakozzon a szlovákiai zsidók deportálása miatt. Budapesten is közel ezer zsidó üldözöttet bújtatott rendtársaival, köztük Heltai Jenő írót és Gyarmati Fannit is.

A világháború után képviselőként többször is felszólalt a jogállamiság és a Vatikánnal való diplomáciai kapcsolat helyreállítása érdekében, ami miatt a kommunista párt hazaárulással vádolta. Amikor az egyházi iskolák államosításáról szóló törvény elfogadását a kommunista képviselők a Himnusz eléneklésével ünnepelték, ő tiltakozásul végig ülve maradt, ami végül politikai pályája végét jelentette, de az ellenzéki képviselők így méltatták: „Az egyetlen férfi a Parlamentben!” Végül az emigráció mellett döntött, az Egyesült Államokban hunyt el 90 évesen.

Kép

Slachta Margit

Az általa alapított Szociális Testvérek Társasága azóta nemzetközi szervezetté nőtt, és 1995-ben Margit testvér megkapta a Magyar Köztársaság Bátorság-érdemjelét is. „Minden munkánk, minden erőfeszítésünk végeredményben azért van, hogy az emberek lelkében megvalósuljon Isten országa, vagyis odaköltözzék a mennyország” – vallotta Slachta Margit. Sajnos nincs még szobra az Országházban, de reméljük, legalább megígért köztéri szobra minél hamarabb elkészül.

Karig Sára – az embermentő hősnő

A budai rakparton továbbsétálva, a Halász utcáról közelíthetjük meg a hangulatos Ponty utcát, ahol a 14-es számú házon emléktábla jelzi, hogy valaha itt élt Karig Sára (1914–1999).

Németországi és angliai iskolákban tanult, így már fiatalon több nyelven folyékonyan beszélt. Amikor szembesült a zsidókkal szembeni kegyetlenségekkel, megfogalmazódott benne, hogy ha a törvények embertelenek, akkor azokat nem szabad betartani. Így kezdett bele dokumentumok hamisításába. Csupán 25 évesen, saját jövedelemigazolása bemutatásával tíz különböző kerületben sikerült bérlakást igényelnie lengyel zsidók számára. Kihasználva a háború alatti központi nyilvántartás hiányát, nyolc különböző anyakönyvvezető előtt saját néven házasságot kötött a menekülőkkel, így juttatva őket legális papírokhoz. Érdekes azonban, hogy számos udvarlója ellenére sohasem tudott megállapodni egy férfi mellett sem. Azt vallotta, hogy a házasságot nem neki találták ki.

Lakásában illegális műhelyt tartott fent, ahol biankó keresztleveleket és igazolványokat állított ki, illetve ő segített Raoul Wallenbergnek, a Svéd Vöröskereszt diplomatájának több mint ezer gyermeket elhelyezni biztonságos körülmények közé. Az angol hadifoglyok mentéséért később felajánlották neki az angol állampolgárságot, de az akkori politikai megosztottság miatt nem fogadta el. Erről az időszakról úgy nyilatkozott: „Nem a haláltól féltem, hanem attól, hogy testileg-lelkileg eltorzulok.”

A háború után, 1947-ben, az egyik választási bizottság tagjaként le akarta leplezni a híres kékcédulás választási csalást, emiatt a hatalomra került kommunisták hat évre munkatáborba, agyag- és szénbányába küldték. Ott tanult meg oroszul és ukránul. Esténként történetekkel szórakoztatta fogolytársait, ezzel tartva bennük a lelket az embertelen körülmények között. Csak Sztálin halála után, 1953-ban térhetett haza, ekkor kellett életét a semmiből újrakezdenie műfordítóként, irodalmi szerkesztőként. Több Bulgakov- és Agatha Christie-művet fordított, majd élete végén megkapta a József Attila-díjat irodalmi és a Világ Igaza-kitüntetést embermentő tevékenységéért. 1999-ben, 85 évesen hunyt el, ránk hagyva egy nagyon fontos üzenetet: „Én már tudom azt, hogy a börtön és a láger nem a legszörnyűbb, ami az emberrel történhet. Az egyetlen szörnyű, ami az emberrel történhet, az, ha nem tud sem tükörbe, sem önmagába nézni.”

Feszty Masa – A vallásos festészet női alakja

A Budai Várba felérve, a Tóth Árpád sétány hangulatos fái alatt, a 6. számmal jelzett épületen emléktábla őrzi Feszty Masa (1895–1979) emlékét. A festőnő ebben a házban élt és alkotott, itt lehetett őt látni jellegzetes fehér köpenyében, repdeső galambokkal körülvéve, akiket otthonába is befogadott.

Kép

Feszty Árpád festő és Jókai Róza – Jókai Mór fogadott lánya – gyermeke volt. (Édesanyja származása körül sok volt a botrány, Róza valójában gróf Andrássy Gyula törvénytelen lánya volt, akit Jókai Mór nevelt fel. Feszty Árpáddal egymásba szerettek, szintén nagy botrányt kavarva, mivel Feszty akkoriban Jászai Mari színésznő élettársa volt.)

Masa művészi tehetsége firenzei tanulmányai idején bontakozott ki. Életének két meghatározó, tragikus élménye volt, amikor élete nagy szerelme, a firenzei Guido Bellegni szerzetesi pályára lépett, és amikor anyját elveszítette egy halálos tűzbalesetben. A lelki felépülését végül a hitben és a Slachta Margit által alapított Szociális Testvérek Társaságában találta meg. Ezek után képein egyre meghatározóbbá vált az isteni gondviselés témája. Az 1950-es, 1960-as évek vallást üldöző rendszerében is bátran festett több száz szent- és oltárképet az ország templomai számára, éhbérért vagy ingyen is.

Brunszvik Teréz – a magyar óvodarendszer megteremtője

Továbbsétálva lefelé, a Logodi utca felé, a lépcsők alján megtaláljuk Brunszvik Teréz (1775–1861) mellszobrát, aki egészen közel ide, az Attila út és a Mikó utca sarkán alapította 1828-ban Közép-Európa első óvodáját, Angyalkert néven.

Kép

Brunszvik Teréz

Az arisztokrata családban született Teréz a martonvásári kastélyban nőtt fel. (Érdekesség, hogy Teréz ebben a kastélyban állította fel az ország első karácsonyfáját 1824-ben!) Az életteli, fiatal lányban hamar kibontakozott hatalmas tudásvágya, sokoldalú tehetsége. Bécsben személyesen Beethoventől vett zongoraórákat, ahol a két fiatal között barátság alakult ki. Saját családja nem lett, a legnagyobb örömet Teréz számára nővére gyermekeinek nevelése jelentette. Találkozása a híres olasz pedagógussal, Pestalozzival arra indította, hogy a világon az elsők között hangsúlyozza a kisgyermekkorban megkezdett nevelés fontosságát. A képességek korai fejlesztése és a világ élményszerű megismerése ugyanis egész életen át meghatározó alapot jelent.

A hivatása iránti valódi elköteleződését 34 éves korában – ahogy azt naplójában írja – Istennel való találkozása erősítette meg. Egy olyan korban, amikor a gyermekeket kis felnőttnek tekintették, nem volt könnyű támogatókat szereznie az óvodaalapításhoz a gúnyos kritikák közepette, de egész életén át tartó kitartó munkásságának köszönhetően, szinte mindenét eladva, saját vagyonából összesen 12 óvodát alapított. 82 éves korában bekövetkezett haláláig fáradhatatlanul tevékenykedett, mert ezt vallotta: „Másoknak hasznára lenni, másokat boldogítani, ez még mindig életem, gondolkodásom középpontja”.