Beteg ügy az orvosi kommunikáció?

Az orvos-beteg kommunikáció leginkább udvariassági kérdésként kerül szóba, pedig valójában sokkal többről van szó, hiszen e párbeszéd minősége meghatározhatja az egészségmegőrzés és a gyógyulás esélyeit. Konkrét célja a legfontosabb információk megszerzése és a tájékoztatás mellett a páciens együttműködésének kiváltása a sikeres terápia érdekében. „Különleges kapcsolatról, sajátos viszonyrendszerről van szó azt az együttműködést szolgálva, amelynek keretei között a beteg megkaphatja a kért vagy kötelezően járó segítséget” – fogalmazott Oberfrank Ferenc, a Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézet (KOKI) ügyvezető igazgatója. Az évtizedes oktatói múlttal bíró Cserháti Zoltán orvos hozzáteszi: „A betegek megoldást várnak, míg a gyógyítók az együttműködés kiváltásán dolgoznak.”

Türelmetlenség és istenkomplexus

Ideális esetben az orvos–beteg kapcsolat kívül esik a hétköznapok indulatokkal és türelmetlenséggel terhelt viszonyain, de mindenkinek megvannak a maga rémtörténetei orvosi és beteg oldalról egyaránt. A betegek az udvariatlan kommunikáció és „istenkomplexus” miatt stresszelnek már a vizsgálat előtt, míg a gyógyítók a türelmetlen és követelőző betegektől szenvednek, akik szélsőséges esetben képesek fizikai erőszakkal is fellépni a rajtuk segíteni akaró orvosok ellen, a szigorított törvényi szankciók ellenére is.

A kommunikációs képességek fejlesztése – a nemzetközi orvosképzéshez hasonlóan – a hazai orvosi egyetemeken is jelen van, elméleti ismeretek oktatásával és helyzetszimulációs gyakorlatokkal.

Ám a végzett orvosoknak nincsen könnyű dolguk, mert minden kommunikációnak személyre szabottnak kell lennie. Ehhez sokat és érthetően kell kérdezni, míg a páciensek részéről a releváns válaszadás lenne ideális. Ehhez képest egy orvos átlagosan öt percet tud szánni rá. Oberfrank Ferenc is megemlíti az időtényezőt, de a megfelelő rendelő vagy kórterem hiánya is torzítja és akadályozza a bizalmi kapcsolat kialakulását.

„A személyre szabott ellátásra csak adott ideje és emberi kapacitása van a gyógyító személyzetnek, ezen idő alatt kell személyes kapcsolatot kialakítani és tájékozódni, majd meggyőzni a pácienst az együttműködésről még abban az esetben is, ha az ajánlott terápia számára kényelmetlenséget, fájdalmat, vagy akár az életmódjában is változást jelent” – hívja fel a kihívásokra a figyelmet a kutatóorvos. Ráadásul, mivel a találkozásoknak több célja is lehet, a doktorok nem szólhatnak egységes séma szerint a páciensekhez. Betegség hiányában vagy fel nem ismert kór esetén a kommunikáció az egészséges állapot megtartására törekszik, míg panaszok meglétekor azok hátterének felderítése a cél.

Egy kritikus gyógyulási szakaszon túljutva vagy egy éppen zajló drámai folyamat megoldásakor viszont inkább már kríziskommunikációról van szó; egy krónikus vagy előrehaladott stádiumban lévő kór esetén pedig a cél annak elérése, hogy a páciens százszázalékosan az aktuális egészségi állapotához igazítsa a gondolkodását és az életmódját.

Egy jó gyógyítónak a kommunikáció „Paganinijévé” kell válnia.

Az orvos–beteg kapcsolatok esetében tehát nem a hétvégi focimeccs eredményeit megvitató csevelyekről van szó. Oberfrank Ferenc alapvető etikai követelményként említi, hogy az információ átadása kizárólag a jogosultak felé irányulhat, emellett a gyógyító személyzet is csak a jogköreit nem meghaladó és a gyógyulást elősegítő információkat birtokolhat. A személyiség és a magánélet, illetve a szemérem védelme alapvető etikai elvárás, ezért az információk felhasználását csak indokolt esetben lehet engedélyezni.

Diktál a beteg, írja a doktor?

Viták tárgya, hogy mennyire sikerült az orvostársadalom attitűdjéből száműzni az atyáskodó-uralkodó szemléletmódot, a képzések fókuszában azonban már a partneri viszony kialakításának fontossága áll. Viszont Cserháti Zoltán háziorvosi tapasztalatai szerint a páciensek egy része, elsősorban az idősebb generáció tagjai, igénylik az orvos határozott útmutatásait. Ugyanakkor évek óta egyre nagyobb problémát jelentenek az úgynevezett „öntudatos” betegek, akik határozott elképzelésekkel lépnek a rendelőbe azzal kapcsolatban, hogy szerintük mit és hogyan kellene másképp tennie a gyógyító szakembernek, miközben az orvosok a szakmai szempontból legjobb megoldásra törekednek. 

A betegtársadalomban is megjelent az úgynevezett fogyasztói modell: „én fizetek, te szolgáltatsz”.

A szakmai tudást nélkülöző online felületek félretájékoztatják a betegeket, és aláássák a képzett szakemberek hitelességét. „Egy jó szenzorokkal bíró és képzett orvosnak fel kell tudnia mérni, hogy ő maga mennyire hiteles a páciens számára” – állítja Cserháti Zoltán. Az orvos egyfajta véleményvezér is, aki akkor tud hiteles lenni a betegei előtt, ha – ahogyan a példaképpé nőtt sportoló vagy önerőből gazdasági sikereket elérő üzletember – meg is testesíti az általa elmondottakat. Tehát ha úgy szól a dohányzás miatt megbetegedett pácienshez a káros hatásokról és a leszokás előnyeiről, hogy ő maga cigarettaszagú, nagyobb eséllyel vall kudarcot az együttműködésben. „Nem arról van szó, hogy egy egészségügyi dolgozó nem dohányozhat, de a jó példa erősíti és hitelesebb példává teszi” – árnyalja a képet a KOKI igazgatója.

A jó kommunikáció hiánya pénzben is mérhető. Az Egyesült Államokban a műhibaperek közel kétharmada e tényező elégtelensége miatt indul. A jogviták és perek többségének alapja hazánkban is a kommunikációs zavarra vezethető vissza. Ennek súlyos ára van, amelyet az intézmények fizetnek meg, az emberi fájdalom pedig pénzben ki sem fejezhető. 

A cikk a Képmás magazin 2018. októberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>