Heidegger vs. hamburger – avagy tényleg a gyorséttermekben kötnek ki a bölcsészek?

Mindenki ismeri a viccet, amelyben a mérnök extra menüt kér a bölcsésztől, kólával, jég nélkül. Se szeri, se száma az írástudók sovány pénztárcáján élcelődő mémeknek, anekdotáknak, s olykor persze mi, bölcsészek magunk ágyazunk meg a sztereotípiáknak, amelyek sosem nélkülözik a valóságalapot. Azt viszont veszélyesnek tartom, ha örökösen a „Miből fogsz megélni?” nevezetű szívlapáttal kólintjuk fejbe azokat, akik elmerülni vágynak a gondolkodás, a szöveg és a nyelv világában, örömmel és alázattal.

Egy egészséges társadalomban a bölcsészet nem szorul védőbeszédre, ma már azonban újra és újra emlékeztetnünk kell arra, hogy akié a nyelv, azé a hatalom is. Hogy oly korban élünk mi a földön, amelyben a személyiség és a gondolat termékké alakul.

Szemléléstechnikát a számítástechnika korába!

A véleménybuborékok, az infoterror és az álhírek virágzása idején létszükséglet, hogy az újabb generációkból is kikerüljön egy olyan réteg, amely a szellem művelésével, az individuum közösségben elfoglalt helyével és a közös tudás őrzésével, az ember párbeszéd- és vitakultúrájának csiszolásával, a megszólalás és a hallgatás művészetével is foglalkozik. Amely a számítástechnika uralma idején meg tudja teremteni például a szemléléstechnika kultúráját.

Nagy szavak dördültek az imént, de hangsúlyozom: nem a matéria ellen beszélek, hanem a szellemtudományok napos oldalát igyekszem láttatni, s ez itt nem a reklám, csupán egy kép árnyalásának helye. Célom, hogy azokat, akik kíváncsiságot, tehetséget, elhivatottságot éreznek a bölcsészet iránt, ne tartsa vissza az az egyetlen – bár érthető – szempont, hogy diplomájuk megsuhintására nem pottyan az ölükbe egy bejelentett állás bruttó félmilliós fizetéssel.

Egyetlen egyetem bölcsészettudományi kara egyetlen évfolyamának egyetlen szakát, illetve az ott tanult bölcsészek példáját hozom illusztrációképp. Nem reprezentatív kutatáson és nem statisztikákon, csupán egyéni vallomásokon alapuló körképet nyújtok – méghozzá a saját évfolyamom magyar szakán végzettekről.

Kínzó jótanácsok

Ahányan voltunk, annyi elképzeléssel, illetve majdnem annyiféle második szakkal kezdtük meg tanulmányainkat az egyetemen. Sokan hallottuk otthon, hogy „legyen rendes szakmád is”, hogy „legalább egy nyelvet tanulj még”, hogy „mi más lehetnél, mint tanár”... és a sort még folytathatnám. Már akkor rendkívül fejlett retorikai készségeink, illetve frappáns fordulatokban bővelkedő beszédkultúránk ellenére legtöbbünk nem tudott mást kinyögni a fenti szólamokra válaszul, mint hogy: „jóvanna”. Volt olyan köztünk, aki nem is fejezte be felsőfokú tanulmányait, vagy szakot váltott.

Sokan azonban maradtunk: a BA diploma megszerzése után a tanári mesterképzést megcélzók látszólag könnyebb helyzetbe kerültek, hiszen „pályára álltak”. A diszciplináris, vagyis kutatói szakirányon „mesterkedők” egy része a doktori képzésig látott előre, másoknak nemigen volt pontos elképzelése a jövőről, de elképesztően szerették, amit csináltak (és ahol csinálták). Hősiesen áteresztettük magunkon a generatív mondattant, megmagyarázhatatlan vonzalmat éreztünk az olvasótermek iránt, Pilinszky-kötetekkel aludtunk, rettentő komolyan vettük magunkat, ha novellát kellett elemezni, és életre szóló szövetségek köttettek nyelvjárásgyűjtő kirándulásokon.

Igaz, hogy az írott szó bűvöletében töltött évek ellenére nem mindenki találta meg a számításait a magyar szakkal. Sőt – ha csak a második szakja nem idegen nyelv volt – sokunknak valamilyen többlettudásra is szert kellett tennie ahhoz, hogy olyan munkát végezhessen, amely bölcsészképzettségével összhangban van.

Ez a jelenség azonban nem a bölcsészet sajátja: nyelvtudásra és folyamatos önképzésre a 21. századi munkaerőpiacon mindenkinek szüksége van.

Hol a bölcsészek helye, amikor a jövő a robotoké?

Mit lehet tehát csinálni egy bölcsészdiplomával a gyorséttermi munkán és a – tévesen a filozófus kollégáknak tulajdonított – köldöknézegetésen kívül? Az évfolyamomon magyar szakon diplomát szerző társaim között, a végzés után hat-hét évvel ma egyetlen fedettpályás távolba nézőt és hamburgerárust sem találunk (utóbbiakat viszont nagyon tiszteljük, hiszen még jól emlékszünk a hajnalig tartó borozásokba torkolló színházi előadásokra, amelyek után valóban az utolsó filléreinket dobtuk össze egy-egy gyroszra). Van, aki ételtörténettel foglalkozik: a több száz éves recepteket és gasztrokulturális ismereteit kiváló stílusú blogban és újságcikkekben osztja meg. Nem ő az egyetlen, aki a sajtóban kötött ki: többen dolgoznak heti- vagy napilapok, hírportálok szerkesztőségében. Nem véletlen, hogy a kommunikáció területén sikerrel helyezkednek el a magyar szakosok: PR-kapcsolatokkal, korrektúrával és szöveggondozással, közösségimédia-menedzsmenttel is sokan foglalkoznak, van köztünk copywriter (menő a hangzás, ugye?), kommunikációs tanácsadó, sajtóreferens, fesztiválirodai munkatárs és programkoordinátor is.

Akik mélyebbre merültek az irodalomtudományban, meg is maradtak annak vérkeringésében: ők irodalmi lapoknál, szervezeteknél, kulturális intézményeknél – színház, könyvtár, múzeum – dolgoznak. A tanári vénával rendelkezők közül némelyek most is pedagógusként tevékenykednek, és van, aki tananyagfejlesztőként dolgozik. Zseniális nyelvésztársaink közül többen egyetemi oktatók lettek, kutató munkatársak, adjunktusok, óraadó tanárok.

A „pályaelhagyók” között van közgazdász, logisztikus, önkormányzati tisztviselő, grafikus, jóga- és táncoktató, sőt, rapper és fogászati asszisztens is, és szerencsére sokan most elsősorban édesanyaként/édesapaként élik mindennapjaikat.

„Egyetlen betű nem veszett kárba abból, amit megtanultunk”

Noha a pénztárcákban nem kutakodtam, megkockáztatom a feltételezést, hogy ha nem is kacsalábon forgó palotákban tartjuk az évfolyamtalálkozókat, filléres gondjai egyikünknek sincsenek – hála Istennek.

A fenti felsorolásból egyvalami határozottan körvonalazódik: a megszerzett tudásra, ha valódi, mindig szükség volt, van és lesz. Ezért akit érdekelnek a bölcsészettudományok, azokat arra buzdítom: hagyják a „Miből fogsz megélni?” kérdést, mert a „Hogyan élsz?” kérdés fontosabb.

Lett tehát helyünk a világban, és egyetlen betű nem veszett kárba abból, amit megtanultunk. Sőt. Amikor úgy tűnik, hogy a jövő a robotoké, az elhivatott bölcsészekben felbecsülhetetlen kinccsé nemesedhet a kritikus gondolkodás, a szövegértési és szövegalkotási készség, az elmélyülés, az olvasás, az információszűrés és az érvelés képessége. Mert a közepes menüt a gép is fel tudja szolgálni, de a lélek és a szellem mélyéről előhozni és odaadni azt, ami az emberiségnek fontos – arra már nem biztos, hogy beprogramozható.