„Itt élnek közöttünk” – Utazás a tibhirine-i vértanúk nyomában
Franciaország olyan hely, ahol rengeteg a kolostor, és rengeteg az ateista. Nem ismerem a pontos adatokat, de talán itt él Európában a legtöbb szerzetesközösség. Számos 20. századi rendalapítás francia eredetű. És ami a legmegdöbbentőbb, hogy abból a kevés protestáns szerzetesrendből, amely a protestantizmus hagyományaiból nőtt ki, négy református, illetve „egyesült protestáns” alapítás francia nyelvű! Különleges ország ez, mert a déli melegvérűség, és az északi pedantéria is jelen van. A párizsi divatszalonok kultúrája jól megfér a vidéki önszerveződő közösségekkel.
Talán ez a sokszínűség adja azt, hogy Franciaországban olyan vallási klímát találunk, amilyennel én máshol nem találkoztam: nyitott gondolkodás, ugyanakkor spirituális éhség. Készség az intézmények lebontására, ugyanakkor új utak keresése. Nyilván az a hosszú egyezkedés is a francia egyházi légkör hátterében van, amely az 1905-ös francia egyházi törvény és az 1923-as francia–vatikáni megállapodás között eltelt. Ennek során a laicitás, a nemzeti jelleg, a demokrácia, a liberalizmus szlogenjei alatt megbújó érdekek csatáztak, szerencsére csak szóban! Ez a társadalmi vita azonban megérlelt egy különös folyamatot.
Évekkel ezelőtt tanultam Franciaországban. Most csak néhány napot töltöttem ott, de megcsapott ez a jó levegő. A legerősebb élményem Tamié, az a trappista monostor, ahonnan Algériába ment Christophe testvér. Ő egy azok közül, akik Tibhirine-ben mártírhalált haltak.
„Együtt élünk a remény földjén. Dolgozunk benne. Házad lakói vagyunk. Ott élünk. Imádkozunk. Ott maradunk, amíg meg nem halunk. Kezedben élünk. Ki tudná elvenni ezt a nyitott boldogságot tőlünk? (Christophe testvér naplója: 1995. 05. 07.)
Az Alpok havas csúcsai mellett kacskaringóztunk, és végül leparkolhattunk a trappista sajtüzem mellett. Az ízek megelőzték a kolostor látványát, mert mindenütt kék-piros színű, keresztes papírban árulják azt a finomságot, amit mi camembert-nek neveznénk. De hát ki ismeri itt azt a gazdag ízvilágot, amit a franciák igen? Mindenütt színben, formában és ízélményben is széles skálája a sajtoknak! Tamié egy kerek sajt neveként ismert a legtöbb francia számára, de valójában egy völgy neve, ahol 1132-ben megjelentek a bencés regula szerint élő szerzetesek. A parkolóból a nagy épülettömb felé sétálva sajnálattal vettük tudomásul, hogy a kiírás szerint ebből a finom sajtból nekünk most nem jut, mert télen a bolt zárva van. Nem olyan nagy baj, mert állítólag az igazán érett példányokat elviszik a kereskedők.
A félbevágott kereszt
A tölgyfabejárat mellett egy láncon kereszt himbálózott, ez a csengő. A portán kedvesen fogadtak, majd telefonáltak Didier testvérnek, aki már várt minket. Azért vele szerettünk volna beszélgetni, mert jó barátságban volt a néhai Christophe testvérrel. Ott, a várakozásra szánt fotelokban néztük azt a képet, amelyen a tűz hét lángja csap fel, szívet formálva. Megtudtuk, hogy a II. világháborúban egy különös, szimbolikus jelenet helyszíne volt a kolostor. Egyik napon a vendégeket fogadó testvér egy asztalhoz ültette a megszálló német hadsereg néhány katolikus katonáját, akik odamentek misére, egy olasz ezredest és a francia ellenállási mozgalom néhány rejtőzködő tagját. Mindenki polgári ruhában volt, de nem kétséges, hogy rájöttek egymás kilétére, mégis együtt ettek, és utána cigarettát cseréltek.
Az ebédlőben ültünk le Didier testvérrel. Barna, nagy ruhája alól egy nyakában függő fekete fakeresztet vett elő. Megtetszett a fa erezete és íves megmunkálása. De a története még erősebben hatott rám: Christophe testvér forrófejű ember volt. Soha nem tudott elmenni az igazságtalanságok mellett. Jogi egyetemet végzett, de a természet szeretete is végigkísérte egész életét. Egy egész erdőrészt telepített, amikor még Tamié-ben élt.
Egyszer valami miatt dühös lett, és Didier testvérrel vitázva erősen felemelte a hangját. Később nagyon bántotta a dolog. A megoldás legalább olyan „tüzes” lett, mint maga a konfliktus. Egyszer csak letérdelt elé, és azt mondta: „Készítettem egy keresztet. Hosszában elvágtam, a fele legyen a tiéd, a fele az enyém.” Didier testvér a megbocsátás jelét a mai napig a nyakában hordja. Christophe testvér viszont elvesztette Algériában, a kolostor kertjében, miközben kapált. Mintha elültette volna saját magát ott. Mindig is azt gondolta, hogy neki a teljes valóját oda kell adni, és éppen Algériában, az Istennek. Naplójába és az elküldött levelekbe gyakran írt verseket.
Itt és most című versét elfogatásukkor írta, 1996-ban, a március 26-ról 27-re virradó éjjelen.
Jézus adománya
átjárja kezeim
Megyek hová az ő élete megy
elindulok
de azért, testvérek
enyém a SZERETET
maradok.
Köszönöm, bocsánat, szeretlek
Didier testvér lelkesen mesélt volt novícius társáról, akinek a naplója szerint 1972-ben különösen nagy lelki élménye volt. Felfedezte azt a három szót, ami egész életét végigkísérte: Köszönöm, bocsánat, szeretlek. Ez a három kifejezés az élet három lába volt számára. Egy képkeretbe írva mellettünk volt az ebédlő falán is. Naplója szerint valami belső, pascali tűz-élményben volt része, és Isten szeretetére csak a szerelmesek vallomásával tudott válaszolni: Je t’aime. Ekkor fedezte fel a „Jézus Kistestvérei” nevű szerzetesközösség alapítójának, Charles de Foucauld-nak az írásait, amelyek teljesen feltüzesítették: ebbe a rendbe akart belépni. Azonban a katonai szolgálat még előtte volt.
Úgy döntött, hogy ezt Algériában, egy fogyatékkal élők számára fenntartott otthonban tölti el. Átutazóban látogatott el egy alkalommal Tibhirine-be. Ott egy olyan csendes és hiteles szerzetesi közösséget látott – az imádságnak, a munkának, a boldogmondásoknak a megélését –, hogy azonnal megszerette őket. Be is lépett az ottani trappista monostorba. A tamié-i trappista közösség apátja azonban arra kérte, miután szerzetesi fogadalmat tett, hogy költözzön vissza Franciaországba, tanuljon egy mesterséget. Így történt, hogy kitanulta az asztalos szakmát és a sajtkészítést is. 1984-ben fordult a tamié-i apáthoz Christian de Chergé, az algériai tibhirine-i trappisták elöljárója, hogy erősítse meg közösségüket, így került Christoph testvér vissza Algériába. Az egész élete a szeretet költészete volt. Minden sorából árad az önátadás vágya. Didier testvér megmutatta azt a kötetet is, amelyet ő válogatott össze verseiből és rajzaiból.
Nemcsak a szerzetes szavai mondták ki, hogy az algériai mártírok itt élnek közöttünk, hanem mi is így éreztük a beszélgetés végére.
A vallomásokkal egészen megtelt a lelkünk, így ültünk be a vesperásra.
Spirituális út: különbözőképpen is együtt
Itt életemben másodszor hallottam, hogy egy kolostorban nem gregorián dallamokat énekelnek, hanem egészen különleges, modern összhangzatokat. Az volt a benyomásom, hogy ezek a nemes férfiak elérkeztek a mába, de úgy, hogy mégis benne maradtak a hagyományban. Talán ugyanez a hozzáállás vezérelte azt a gondolatot is, hogy Tibhirine-ben a régi cisztercita monostort átadják a 20. századi francia alapítású, ökumenikus elhivatottságú Chemin Neuf Közösségnek, akik nagy küzdelmek árán felújították szinte az egész monostort.
A rendőrség folyamatosan ellenőrzés alatt tartja őket. Ezt nem veszik nagy örömmel a Chemin Neuf tagjai, mert sehova nem mehetnek felügyelet nélkül. A kormány mindent megtesz azért, hogy a szerzetesek meggyilkolása még egyszer ne történhessen meg, és talán a lelkiismeretük sem jó. Akik ott élnek, azok azonban szeretnénk egyfajta spirituális utat bejárni abban, ahogyan együtt élnek a muszlimokkal. Hasonlóan ahhoz, ahogyan Franciaországban is rengeteg a kolostor, ugyanakkor rengeteg az ateista, Algériában is a Megváltóhoz vezető útra indulnak ma is, annak ellenére, hogy a környezetük egészen mást sugall.
Jelen lenni, de másként. És valóban, mintha ez lenne a 21. század nagy kihívása: lehetséges ez?
Végül
Nem tudom, mit mondjak
De VÉGÜL
neked ajánlok
egy jól kidolgozott igent
elmenni, és
az életem végén magam után hagyni egy köszönömöt
jól megmunkálva, és aláírva
A verseket a szerző fordította. A versek ebben a kötetben jelentek meg: Frère Christophe: Aime jusqu’au bout du feu, Edition Monte Christo, 1998.
A festmény forrása: http://elysabeth.folliet.over-blog.com
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>