Tanárok titkos élete 5. – Válhat-e tanárból barát?

Amikor megérkeztem, még nem tudtam, mi vár rám, de ahogy elkezdtek azokban a gyönyörű ruhákban besétálni, végem volt – hozhattam volna zsepit. Tökéletesek voltak és gyönyörűek, őszinte rajongással néztem az összes táncot. Csupán egy évig tanítottam ezt az évfolyamot: helyettesítettem a biológiatanárukat 11-ben, aztán az utolsó évükre a betegszabadságról visszatérő kolléga vette vissza őket. De egy év bőven elég megszeretni háromosztálynyi fiatalt. Az osztálytáncok zseniálisak voltak, a keringők alatt meg aztán végképp eltört a mécses.

„Nem lehet megszokni…” – nyújtott nekem együttérzően szipogva egy zsebkendőt egy kollegám. „Nem. Még úgy sem, hogy tavaly elbúcsúztunk, és azóta nem is láttam őket.”

A diákok már néhány hete meghívtak az afterpartyra a közösségi oldalon, de nem vettem annyira komolyan. Fogok is én ott zavarogni! – gondoltam, miközben öltöztem át a tanártánchoz (ami ugye teljesen biztos siker minden szalagavatón, mert az elrontott lépéseket és idióta bénázásokat még nagyobb örömsikollyal hálálják meg, mint az amúgy nem is rossz koreográfiát). „Tanárnőőőő, annyira jól tolta…őőőő, toltad a tanártáncot! Betojtam a szerkódon, és állatjól táncolsz, te voltál a legjobb, bakker, ugye jössz az afterre?” „Köszi, hát, nos – jövök?” „Perszehogyjössz! És velünk jössz busszal, egy BKV buszt rendeltünk, hatalmas buli lesz!”

Perszehogyjöttem. El nem tudom mondani, milyen érzés egy csuklósbusz hátsó részén ülni, egymás ölében éneklő diákok között, és ugye, azt nyilván nem lehet nem teli torokból énekelni, hogy „...körbevesznek jó barátok és rosszaaaak!”, szóval már totál rekedten érkeztem a helyszínre. Gondoltam, maradok egy órácskát, ha már ilyen jó arcok, vettem hát jegyet, és becsülettel toltam a whisky-kólát, amit szállítottak nekem. Mivel egy éve nem tanítok már az ő iskolájukban, teljesen „legálisan” bulizhattam velük, a meghívott vendég szerepét kaptam. Azért amikor az egyik volt kollegám megtudta, hogy hova tartok, halkan súgva megkért, hogy ha lehet, nézzek rá néha a lányára – megígértem, ám felesleges volt, mert ezek a diákok a kulturált bulizást tökéletesre fejlesztették, sehol semmi durvulás vagy túlkapás.

Pont olyan volt, mint a huszonéves házibulik, amiket mi szerveztünk, csak ez inkább gangnam style.

Már az ottlétem elején nagy örömmel fogadott, aki csak látott, sokan csodálkoztak is — azért meg kell hagyni, egy harmincas tanárnő a tizenkilenc éves extanítványai körében bulizva valóban látványosság. A szórakozóhely személyzete kifejezetten örült a jelenlétemnek, már az érkezésemkor mosolyogva kacsintottak páran. De arra a szeretetcunamira, ami eztán jött, semennyire sem voltam felkészülve. Mindig volt, aki felsikoltott, ha meglátott – ha lány volt, vagy már eleget ivott, többnyire a nyakamba is ugrott. Csak röpködtek a „Tanárnőőő, …” kezdetű mondatok, énekeltünk, táncoltunk, sikongattunk, meg persze voltunk kint levegőzni, és ugye a szórakozóhelyre becsempészett italok előkóstolásának roppant felelősségteljes feladatát sem végezhette más. Fűződtek szerelmek, törtek össze szívek, én meg, mint egy fogadott testvér, teljes jogú partiarccá avanzsáltam: táncoltam, énekeltem, buliztam velük.

Életem második szalagavatója és aftere volt ez, az első pont 15 éve, és kérem, ez sokkal jobb volt! Vagy talán inkább én tanultam meg élvezni az életet közben – vontam le a roppant bölcs konklúziót hajnali négykor hazafelé az éjszakai buszon. Köszönöm, Istenem, ez hatalmas volt, nagyon adom ezt az életet!

A cikk a Képmás magazin 2018. júliusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>