„Támad az őssejt… menekül a gonosz…”

Adéllal és szüleivel nem kiskőrösi otthonukban találkoztam, hanem a szegedi kórház onkohematológiai osztályán. A Mindenszentek előtti délutánon kísértem el ide három szegedi Amigót szokásos heti bevetésükre.

Mindannyian egyetemisták – Fallmann Eszter és Papdi Ramóna orvostanhallgatók, Fényszárosi Éva idén végez pszichológia szakon – és az Amigos a Gyerekekért Alapítvány önkéntesei.

A szervezetet 2014-ben hozta létre Fábián Sára Budapesten, azóta több mint 80 egyetemista csatlakozott a kezdeményezéshez, idén márciustól pedig Szegeden is látogatják a beteg gyerekeket. Sára kilencéves korában egy egész évet töltött kórházban, a család és tanárai összefogásával azonban nem kellett évet ismételnie az iskolában, és felépült betegségéből is. Hálából orvos szeretett volna lenni, de végül más irányban tanult tovább. Élénken élt benne, mennyire sokat jelentett, hogy környezete összefogott, és átsegítették élete nehéz időszakán, ezért barátaival egy szervezetet alapított, hogy súlyosan beteg gyerekeket motiváljanak a gyógyulásra a nyelvtanuláson keresztül. Hosszas szervezés után, az igazgató és a kórházpedagógusok segítségével megtörtént az első bevetés a Tűzoltó utcai Gyermekgyógyászati Klinikán, 2015 tavaszán. Az akkor tizenegy fős lelkes csapat terve egyszerű volt: kicsit tanulni, beszélgetni és haverkodni, hogy a gyerekek érezzék, még a legnehezebb időkben is van valaki, aki ismeretlenül is barátkozni akar velük. Innen jött a szervezet neve: Amigos, vagyis barátok.

A kezdeményezést nagyon pozitívan fogadták a szülők és a kórház dolgozói is, sorra jelentkeztek az érdeklődők, ezért tagfelvételiket rendeztek. 2016 tavaszától 22 Amigo látogatta a Tűzoltó utcai Gyermekklinika mellett már a Szent László Kórházat is, és hamarosan az I. számú Gyermekgyógyászati Klinikára is kiterjesztették tevékenységüket, alapítvánnyá váltak, és folyamatosan bővült a csapat. Idén már öt kórház súlyosan beteg gyerekeket ápoló osztályain vannak jelen, tevékenységükért pedig megkapták a Jószolgálat-díj önkéntes kategóriájának szakmai különdíját.

Kép: Páczai Tamás 

„Gyenge immunrendszerű osztály vagyunk”

„Egy pesti barátnőm mesélt róluk először. Közösen járunk edzeni, és mindig csak azt hallottam, hogy így az Amigos, meg úgy az Amigos, nekem pedig fogalmam sem volt, hogy miről beszél ilyen izgatottan. Kifaggattam, részletesen mesélt a foglalkozásokról és hogy mennyire feltöltik őt ezek a délutánok. Amikor elmondta, hogy Szegeden is megalakul az Amigos, tudtam, hogy jelentkezni fogok” – meséli Ramóna, miközben az onkohematológiai osztály folyosóján beöltözünk. Lábzsák, szájmaszk, kézfertőtlenítés kötelező, mert – az akkor ügyeletes Anita nővért idézve – „igen gyenge immunrendszerű osztály vagyunk, az utcáról nem lehet csak úgy bejönni hozzánk. Minden rendszeresen idelátogató önkéntes átesik egy beszélgetésen is, mert a kezelések után a gyerekek néha nagyon gyengék, vagy a vérképük nem engedi, hogy látogatót fogadjanak, és nekünk az ő biztonságuk a legfontosabb. Az onkohematológián egy-egy protokoll (kezelési időszak) a betegség típusától függően 6–8 hónapig tart, és ez nagyon megterhelő a szülők számára is, mert az idő nagy részét ők is az osztályunkon töltik. Amikor megérkeznek az Amigók, van egy órájuk, hogy leszaladjanak a boltba vásárolni, vagy egyszerűen csak sétáljanak egyedül, miközben a gyerkőc jó kezekben van.”

Rövid eligazítás után Éva Tamarához megy be. Kifestőznek és a kiszínezett ábrákkal angol szavakat gyakorolnak. „Tami félénkebb, visszahúzódó teremtés, ezért kérte az édesanyja, hogy csak egyvalaki járjon hozzá, és ezt én vállaltam el” – mondja Fényszárosi Éva a foglalkozás után. Tamival az elmúlt hónapokban jól összebarátkoztak, most már hatalmas Amigo-kiáltással fogadja Évát minden alkalommal, az ágya melletti ablakpárkányon pedig sorakoznak a különböző papírfigurák és rajzok, amelyeket közösen készítettek. Éva a szegedi szervezet indulása óta önkénteskedik, az előző félévben a gyermekpszichiátriára volt beosztva.

„A szegedi Amigos idén márciusban alakult meg tíz fővel, azóta látogatjuk rendszeresen az onkohematológiai osztályt és a gyermekpszichiátriát. Minden héten fix időpontban érkezünk, mert a gyerkőcöknek, a szülőknek és a dolgozóknak a kiszámíthatóság a legfontosabb. Azért is szeretnek minket, mert amit megígérünk, azt mindig betartjuk” – ezt már Ramóna mondja a folyosón. Abbahagyta fél órára a foglalkozást, mert Adél a kezelés után gyenge volt. „Én kéthetente járok ide az onkológiára, de az változó, hogy éppen kivel vagyok párban. Van egy beosztásunk, de minden önkéntesünk egyetemista, ezért a zh‑khoz és a vizsgákhoz rugalmasan alkalmazkodunk, ha ilyesmi közbejön, megoldjuk.”

A budapestiek már rutinosak, előre megszerveztek mindent a kórház vezetésével, beszerezték a szükséges engedélyeket, és a közösségi felületeken elindították a tagtoborzást – emlékszik vissza Ramóna. „Február végén felvételiztünk, és március végén voltunk először bevetésen; mi így hívjuk a kórházlátogatást.”

Kép: Páczai Tamás

Feladat, amely lelkileg hatalmas megpróbáltatás

Az alapítvány szigorú rendszerben felvételiztet. A 10–11 feladatból álló írásbeli teszt olyan kreatív feladatokat is tartalmaz, mint hogy írd le egy szép napodat versben, fejtsd ki, hogy számodra mit jelent a gyógyulás vagy a betegség. A szóbeli felvételin szituációs gyakorlatot játszatnak el a jelentkezőkkel: mit csinálsz, ha a gyerkőc ordítani kezd, vagy éppen hányni. A két felmérő alapján el lehet dönteni, hogy ki alkalmas arra a feladatra, ami lelkileg hatalmas megpróbáltatások elé állíthat.

Ramóna első bevetésén ismerkedett meg egy tizenhárom éves fiúval: „Egy igazi zseni volt a srác, nagyon hamar egymásra találtunk, a hasonló nevünk is jó alap volt a kezdéshez. Az elején zárkózott volt, de amikor elmondtam, hogy orvostanhallgatóként latinul tanulok, egyből felcsillant a szeme. Tizenöt alkalommal voltam nála, és hétről hétre latinoztunk, a végén már szövegeket fordítottunk magyarra. Aztán augusztusban írt Facebookon, hogy most ne menjek, mert beteg. Annyira furcsa volt, hogy fél éve volt az osztályon, és akkor mondta először, hogy beteg... Két héttel később az anyukája írt rám, hogy nagy baj van, súlyosbodott az állapota. Már nem tudtam elbúcsúzni tőle, az intenzívre került egy súlyos szepszis (vérfertőzés) következményeként. Szeptemberben elment, és nem is tudom, hogy mondjam... most már az angyalkák között van, abban biztos vagyok.”

Az Amigók minden hónapban összegyűlnek, a szegediek általában valamelyikük lakásán vagy kollégiumi szobájában. Ilyenkor a szervezeti feladatok mellett kiöntik egymásnak a lelküket. „Valószínűleg fel tudtam volna dolgozni egyedül is a fiú elvesztését, de ilyen eseteknél háttéremberek is segítik a munkánkat, így voltam pszichológusnál, gyászterapeutát is rendeltek mellém, és mindenki mellettem állt – mondja Ramóna. – A szüleivel is megbeszéltük, hogy a gyerkőc biztosan többre hivatott, ha ilyen korán magukhoz szólították a fentiek.”

Kép: Páczai Tamás

Csendesebben folytatjuk a beszélgetést. Elmeséli, most annak örül a legjobban, hogy szeptembertől három lány Amigo mellett három fiú is felvételt nyert. „A pestiek is mindig biztatnak minket, hogy fiúkat kell bevonni, mert az a tapasztalat, hogy a gyerkőcök sokkal inkább megnyílnak nekik. Egy kislánynak általában felcsillan a szeme, hogy őt egyetemista fiú látogatja, a srácokkal pedig jobban tudnak haverkodni. Két hónap után én is látom, hogy ez mennyire igaz, de nem vagyok féltékeny, inkább büszkeséggel tölt el, ahogyan kiteljesedik a fiú a munkájában, és én elkezdem férfinak látni.”

Még folytatnánk, de Adél anyukája érkezik, kipihente magát a gyerkőc. A kórteremben fényképezek, nézem csendben, ahogy színesedik Jerry figurája a jégkrémmel. Aztán kijövök csendesen, mert odabent minden nyugodt pillanat számít.