Nagymama karácsonya

A két generációval előttem járó nagymamám sorsa fényévnyi távolságra volt az én jelenvaló életemtől, nem is beszélve a dédunokái életéről, akikkel már nem találkozhatott. (Istenem, hogy szerette volna látni őket!)

1923-ban született Erdélyben, a gyógyító vizéről híres Borszék melletti aprócska faluban. Többször jártunk arra, s ha a szülői házat már nem is találtuk, de fafaragó testvérbátyjának székelykapus otthonában eltöltöttünk jó néhány maradandó emlékű napot. Varázslatos vidék, nagy hegyekkel, fenyvesekkel, sebes vízű patakkal, harapós zöld legelőkkel. Ma már távoli rokonaimat leszámítva nem él itt magyar, csak a temető fejfái őrzik egykori életük nyomait. Ebben a faluban éltek dédszüleim, akik katolikus hitű mezőgazdasági munkások voltak: aprócska, sovány földdarab adta szűkös megélhetésüket.

Hét gyermeket neveltek, s nem éltek sokáig. Először az édesapa tüdeje mondta fel a szolgálatot az első világháborúban szerzett sebesülés következtében.

A félárva gyerekekről az édesanya próbált gondoskodni, de nem volt miből, így gyermekfejjel munkát kellett vállalniuk.

Nagymamát nyolcéves korától cselédnek szegődtették, ahol legalább kosztot, kvártélyt kapott, s némi aprópénzt is kereshetett a „leánka”.

Borszék 1925-ben. Kép: Fortepan

Borszék akkoriban virágzó fürdőváros volt, villáit gazdag zsidók vásárolták fel, közülük az egyikhez szegődött el nagymamám is dolgozni. A szűkös konyha egy ficakjában kapott helyet, meleg kuckója volt, de szívében egyre csak édesanyja és testvérei után vágyakozott.

Tél volt, közeledett a karácsony. Vastag hó borított mindent, nagymama pedig az ősszel szalma alá rejtett erdei almákkal álmodott, amelyek minden évben karácsonyra megpirosodtak, s a gyerekek legszebb ajándékaként kerültek a kis fára.

Idegen volt Borszéken, s szívében egyre erősebben égett a honvágy.

Egy délután fogta magát és megszökött.

Nyolc–tíz kilométert kellett megtennie a szülői házig ócska cipőben, épp mintha egy szívszorító Móra Ferenc-novellát olvasna az ember. Csak épp ez nagyival történt. A hegyes úton kaptatva egyre jobban félt a ráomló sötétben, gyerekszíve zakatolt, szorongva fülelt, nem akad-e éhes medve az útjába.

Aztán sokórás gyaloglás után átfagyva, kimerülve végre hazaérkezett. Édesanyja sírva és kétségbeesve fogadta: mi lesz most a jó állással, s mi lesz az ő rettegő leánykájával? Aztán otthon maradt karácsony másnapjáig. Sűrű bocsánatkérésekkel üzentek gazdáinak, hogy kissé beteg lett, de ahogy felgyógyul, ismét munkába áll.

Nyolcvanévesen is úgy gondolt arra a karácsonyra, mint egy csodára: soha szebben még nem piroslottak a vadalmák a fenyőfán, mint akkor.

A következő esztendőben már nem volt, aki kalácsot süssön az ünnepre, már csak a temetőbe vihetett egy apró, pirosló almácskát.

Tíz évvel később pedig gömbölyű hassal, erős fájások közepette, gyalogszerrel indult a mezőről a szomszédos faluba, életet adni az én anyukámnak.